A keresztény időszemlélet nagyon sajátos. Látszólag lineáris, a világ teremtésétől a világ végéig tartó folyamatot tételez, amelyen belül az üdvösség történetének világosan megkülönböztethető szakaszai követik egymást.
Pál apostol és Szent Ágoston nyomán beszélhetünk például egy Törvény előtti korszakról, majd a Törvény alatti korszakról, azután a kegyelem korszakáról, amely Krisztus eljövetelével vette kezdetét és második eljöveteléig tart, s végül egy ezt felváltó békességről, amely soha nem ér véget. Igen ám, de a kegyelem korszakában sajátos módon már most jelen van a békesség korszaka is, mert Isten országa eljött, itt van közöttünk. Hogyan lehetséges ez? Érdemes a Zsidókhoz írt levél egyik verséből kiindulni:
„Mivel a törvény a jövendő javak árnyéka, de nem a valóságok képe volt, még azokkal az áldozatokkal sem tehette tökéletessé a résztvevőket, amelyeket évről évre megszakítás nélkül bemutattak" (10,1).
A verset magyarázó egyházatyák szerint különbséget kell tenni "árnyék", "kép" és "igazságok" között. Az ószövetség az evangélium árnyéka, előképe. Az evangéliumban az előképek beteljesednek, az evangélium tehát magában foglalja az ószövetséget, mint szorosan hozzátartozó árnyékát, ahogyan Ezékiel látomásában a kerekek magukban foglalnak további kerekeket. Ez eddig talán nem újdonság, hiszen ismerjük a keresztény exegézis és képi ábrázolások alapvetően tüpologikus / előképi jellegét az Ó- és Újszövetség viszonyában (pl. Jónás három napig volt a cet gyomrában, Jézus három napig volt a föld mélyében). No, de mit jelent az, hogy az evangélium az igazságok, vagyis az eljövendő javak képe, vagy ahogyan Szent Ambrus mondja: „az Evangélium által képekben mennyei misztériumokat látunk a földön."
Nem csupán az Ószövetség az Újszövetség előképe és árnyéka, hanem az evangéliumban is képekben rajzolódnak ki a mennyei misztériumok. Evangéliumon most nem a szövegeket értjük, hanem az egyház teljes szentségi, liturgikus életét, amelynek szerves része az írott evangélium is. Az egyház életében tehát képekben vannak jelen mennyei misztériumok. Vigyázni kell, nehogy megtévesszen bennünket az a Nyugaton elterjedt felfogás, mely szerint a kép és a valóság ellentétes fogalmak. A kép ugyanis a valóságnak nem ellentéte, hanem egyik formája. A valóságok, az eljövendő javak, amelyekről a Zsidókhoz írt levélben olvasunk, misztériumként megvalósulnak itt és most az egyház szentségi közösségében és az egyes megkeresztelt ember életében. A végidőben, Krisztus második eljövetelekor ugyanezek a misztériumok a maguk teljes igazságában leplezetlenül megnyilvánulnak.
Hitvalló Maximosz így fogalmazza ezt meg: „Üdvösségünk egész misztériuma bölcsen árnyék, képmás és igazság által rendeztetett el. A törvényben ugyanis, amint a szent Apostol mondja, az eljövendő javaknak árnyéka volt, nem maga a dolgok képmása (Zsid 10.1)" . Továbbá: „a törvényben az Evangélium árnyéka van, az Evangélium pedig az eljövendő javak képmása. Az előbbi megtiltja, hogy rosszat cselekedjünk, az utóbbi pedig jócselekedetekre buzdít". Maximosz liturgia-kommentárja (Müsztagógia) pontosan erre az elvre épül. A liturgikus szertartások, az események – bevonulás, békecsók, Háromszorszent ének, Miatyánk, Hitvallás, olvasmány, epiklézis, felajánlás, stb. – mind-mind az eljövendő javak, a végidőben megnyilvánuló igazságok képe. Olyan képe, amelyben az eljövendő már valóságosan jelen van.
Az atyák tehát úgy gondolnak az időre, mint ami nem ellentétes az örökkévalósággal, hanem mintegy az örökkévalóságban van. Az öröklét átfogja az időbeniséget, nem pedig az idő vége után következik. Krisztus feltámadt, felment a mennybe és az Atya jobbján ül. Egyszeri keresztáldozata az örök Mában élő Krisztus áldozata, és az időben, az Úrtól távol vándoroló ember az Egyház szentségei által bekapcsolódik ebbe az Örök Mába. Az időben sokszor részesedhet ugyanabban az örök egyszeriben.
Heidl György
