Mi a játék? Egy színházi előadás vagy egy focimeccs? Valami, ami nem olyan, mint a valóság, kevésbé igazi, nincs tétje? A játék komolytalan, gyermeki tevékenység?
A játék fogalmáról, mibenlétéről számtalan könyv és tanulmány született már. Kiindulási alapot jelenthet közülük Johan Huizinga, a holland kultúrtörténész 1938-ban megjelent műve, a Homo ludens, vagyis A játszó ember. Huizinga szerint az emberi civilizációt alapjaiban határozza meg a játék: könyvében a kultúra különböző területeit vizsgálja, s elemzéseiben bizonyítja, hogy a játék jelen van például a jog területén, a költészetben vagy a filozófiában.
Huizingánál (és általában a játékról író szerzőknél) fontos kérdésként merül fel játék és komolyság viszonya. Huizinga arra a következtetésre jut, hogy a két fogalom nem egymás ellentéte, mert a játszó gyermek vagy a színész egyaránt egyfajta mély komolysággal játszik. Értelmezésében a játék tehát nem komolytalan szórakozás, hanem olyan tevékenység, amelyhez elmélyülés, komolyság szükséges. Huizinga a játékok közé sorolja a rítusokat, a liturgia szent cselekedeteit is. S megfigyelhetjük nála azt az elkülönítést is, amely szerint a vallás a komolyként felfogott játékkal áll összefüggésben: „Az ember, ha gyermek, a maga örömére, a komoly élet színvonala alatt játszik. De játszhat e fölött a színvonal fölött is, akkor, amikor a Szépség és Szentség játékait játssza." – írja.
Huizinga könyvében tehát a játék valamiképp a transzcendens, az isteni felé irányul, így jogos Bagyinszki Péter Ágoston megállapítása (Az Isten, az ember és a játék című könyvében), amely szerint Huizinga utat nyit Hugo Rahnernek a játékról szóló teológiai művéhez is, A játszó emberhez. Akárcsak Huizingát, Rahnert is az érdekli, miként van jelen a játék az emberi életben, egyúttal azonban a játékkal Isten és a teremtett világ viszonyát is leírja. Rahner könyve a játék fogalmának segítségével arról gondolkodtat el, hogyan szemlélje az ember a világban önmagát. Nemcsak arról beszél, miként játszik az ember, hanem legfőképp arról, hogy maga az ember is játékszerként fogható fel: Isten játékszereként.
Rahner arra figyelmeztet, hogy az ember, aki a világban él, nem veheti túlságosan komolyan sem a világot, sem saját életét, mert be kell látnia, hogy az istenihez képest emberi mivolta jelentéktelen. „Aki legalább egy pillanatra meglátta ezt a roppant nagy kozmikus játékot, már tudja, hogy az ember itteni kis élete és minden komolysága ebben a komolyságban csupán egy tovatűnő árny" – írja Rahner. Majd így folytatja: „Az az ember, aki megértette minden teremtett dolog Istenre vonatkozó transzcendenciáját, a legkomolyabb dolgokat sem veszi túlságosan komolyan, ezzel meghamisítaná őket." Rahner szerint az ideálisan viselkedő ember az, „aki Istenre, minden lények lényegére fölpillantva meglátta minden földi dolog igazi viszonyát, és azért az embert és az emberi sorsot sem komolyabban, sem kevésbé komolyan nem veszi, mint ami egy csodálatos játékszert megillet."
Rahner elgondolásában azonban nemcsak az ember játszik, hanem Isten is. Az isteni játékot szabad cselekvésként írja le, s ezzel ellentétbe állítja az emberit, amely Istentől függ. Ebből kettősség fakad: „[...] a lét vidám, mert Istenben védett, és tragikus, mert a szabadságban veszélyeztetett." – fogalmaz Rahner. Ennek a gondolatnak a következménye az a fajta komolyan játszó magatartás, amely egyszerre hordja magában a derűt, örömet afelett, hogy Isten játékszerei vagyunk, illetve a borút, amiért tisztában vagyunk saját határainkkal. Rahner eszményképe az az ember, „aki szereti a tarka világot, de ugyanakkor meg is mosolyogja, aki tudja, hogy a világ Istentől származik, és ismeri egyúttal határait is."
A játék szorosan kapcsolódik létünkhöz: nemcsak a kultúránk egyes területeit átható sajátosság, amint azt Huizinga állítja, de az egész emberi lét meghatározója. Rahner szerint csak az élhet testi-lelki harmóniában, aki képes a valódi játékra: ennek belátásával pedig pontosabban jelölhetjük ki saját helyünket a világban.
Pálfy Eszter
