A korai egyház gazdag prédikációs irodalmában olykor tanulságos kiszólásokkal találkozhatunk. Az Órigenész vagy Aranyszájú Szent János beszédeitől lenyűgözött mai olvasóra például kijózanítóan hatnak egyes, a kortárs hallgatósághoz intézett megjegyzések.
A gyorsírók által lejegyzett beszédek néha megőrizték a hitszónok felháborodott mondatait, amiért a jámbor gyülekezet izeg-mozog, egyesek beszélgetnek, mások nevetgélnek. Voltak, akik már alig várták az általunk csodált prédikáció és a liturgia végét, hogy jobb esetben műhelyeikbe és otthonaikba, rosszabb esetben színházba, kocsmába siessenek.
Egyik homíliájában Órigenész felpanaszolja, hogy most olyanokat lát, akik csak ünnepeken hajlandók templomba menni, máskor pedig így fordul a jelenlévőkhöz: „Időtök legjavát, sőt szinte az egészet világi foglalatosságokkal töltitek, egyik részét elfecsérlitek politizálásra, a másikat üzleti ügyek intézésére; az egyik földjével, a másik meg perekkel bíbelődik, és senki sem, vagy legalábbis igen kevesen szánnak időt arra, hogy Isten igéjét hallgassák. De miért elfoglaltságaitok miatt hibáztatlak benneteket? Miért a távollevőkre panaszkodom? Még ha itt vagytok, még ha eljöttetek is a templomba, nem figyeltek, hanem szokás szerint közönséges pletykálkodással múlatjátok az időt, és hátat fordítotok Isten igéjének, az isteni olvasmányoknak."(HomGen 10.1) Nem sokat változott a világ!
Nem csupán a vasárnapi vagy ünnepnapi prédikációkban, de még a keresztségre felkészítő katekézisekben is találkozunk hasonló megjegyzésekkel. Ismerjük Szent Vazulnak (330 k. – 379), a kappadókiai Kaiszareia püspökének nagyböjti homíliáit, amelyekben a hatnapos teremtéstörténetet magyarázta. A beszédsorozat nem csupán teológiai és irodalmi szempontból figyelemre méltó, de mély ökológiai szemlélete miatt is tanulságos olvasmány. Vazul nem egyszerűen a teremtett természet és élővilág tiszteletére és megóvására figyelmeztet, hanem igyekszik esztétikai és etikai érzékenységet ébreszteni az emberben az élővilág iránt. A teremtés csodái gyönyörködtetik és tanítják a szemlélőt, éppen úgy, mint a teremtéstörténet bibliai elbeszélése a Genezis könyvében – hiszen mindkettő végső forrása az isteni Ige -, az állatok természetes viselkedése pedig szembesítheti az embert saját magatartásával és szabad akaratból fakadó cselekedeteivel.
A 4. században a nagyböjti katekézisen való részvétel néha valóban terheket rótt a hitjelöltekre, hiszen délelőtt és délután is elfoglaltságot jelentett, ezért erre az időre sokaknak fel kellett függeszteniük a munkát. A hallgatóság soraiban nagy számban voltak jelen kereskedők, iparosok, kézművesek, akik néha túl hosszúnak tartották a beszédeket. „Jól tudom," mondja Vazul, „hogy körbevesz itt minket sok kézműves mester, aki napi munkájával szerzi meg a betevő falatot, és sietteti a beszédünket, nehogy sokáig távol maradjon a munkától." Érdemes megfontolni az egyházatya válaszát. „Mit mondjak nekik? Nem vész kárba az az idő, amit Istennek kölcsönadsz, hanem jócskán megtetézve visszakapod tőle. Az Úr minden zavaró körülményt megszüntet. Aki a lelki dolgokat részesíti előnyben, annak megadja a test erejét, a lélek fogékonyságát, ügyes-bajos dolgainak szerencsés megoldását és egész életének kedvező alakulását. S ha netalántán nem az elvárásunknak megfelelően alakulnak is dolgaink a jelenben, a Szentlélek nevelő munkája nagyszerű kincs számunkra az eljövendő életben. Űzd el szívedből az élet minden gondját, és egész valóddal figyelj ide énrám. Hiszen semmi hasznod nincsen abból, ha a tested ugyan jelen van, de a lelked közben földi kincsekkel foglalkozik." (HomHex 3.1.)
A lelkiekkel (ta pneumatika) való foglalkozás a jelenben az Úrtól távol vándorló ember Istennek „kölcsönadott" ideje. Rövidtávon haszontalannak tűnik, mert elvon kötelezettségeink teljesítésétől, a munkavégzéstől, akadályozza a sikeres karriert. Ez azonban tévedés, hiszen a Szentírás olvasása, az elmélkedés, a szent szerzők munkáinak tanulmányozása és különösen az imádság összeszedetté és kiegyensúlyozottá teszi az embert, úgyhogy nem szenved ún. pszichoszomatikus betegségekben, a figyelme éber marad, képes odafigyelni a másikra, ezért mérlegelve jó döntéseket tud hozni. Mindez kihat a munkájára és annak eredményességére. A lelkieket tartva szem előtt mintegy felülről tekint a kényszerek és kompromisszumok uralta világra, ahová testi létezésével szükségképpen kapcsolódik. Szemléletmódja megváltozásával felülemelkedett a mindennapokon, ezért nem szóródik szét az ügyintézésben, nem szorong a számlák, felszólítások, határidők miatt, nem idegeskedik azon, ami nem rajta múlik. Mivel elengedte, már most visszakapta ezt a világot is, hiszen gördülékenyebben mennek a dolgai, eredményesebb az élete. Erre is érvényesek Jézus szavai: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap: most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette -, az eljövendő világban pedig örök életet." (Mk 10,29-30)
És még ha a nehézségek, a váratlan csapások, üldözések miatt nem úgy alakul is az életünk, amint szeretnénk, a lelkiekre tanító Lélek nevelő munkájának (paideia) hatása messze túlnyúlik a jelenen, hiszen az isteni dolgokban elmélyedő ember átalakul, és alkalmassá válik arra, hogy majd otthon érezze magát abban a világban, amely a valódi hazája, és amely messze felülmúlja a jelent uraló harsányságot, fecsegést és fontoskodást.
Heidl György
