Az utóbbi hetekben szenzációként járta be a világsajtót, hogy a brit törvényhozás engedélyezte a háromszülős gyermek létrehozására irányuló technológia alkalmazását. A szalagcímekben megjelenő tartalom azonban több, meglehetősen bonyolult eljárást takar, amelyek erkölcsi megítéléséhez különböző szempontokat kell figyelembe venni.
Jelen esetben ugyanis nem arról van szó, hogy valaki szándékosan egy eddig szokatlan családi konstellációt akart volna létrehozni. (Bár a jövőben a technikákat akár erre is felhasználhatják.) Az elsődleges cél bizonyos betegségek kialakulásának megelőzése az így fogant utódokban. Bizonyos anyai ágon örökölhető betegségekért a mitokondriális DNS tehető felelőssé. Ezek spektruma a cukorbetegségtől egészen az életre komoly veszélyt jelentő betegségekig (epilepszia, különböző szívbetegségek) terjedhet. A mitokondriális DNS kicserélésével azonban ezeknek a betegségeknek az átörökítése elkerülhető. Ez a cél erkölcsileg mindenképpen helyeselhető.
A cél elérése érdekében alkalmazott módszerek azonban legalább három, aggodalomra okot adó kérdést vetnek fel.
Ezek között a legnyilvánvalóbb a gyermek identitását érinti. Vajon a mitokondriális DNS kicserélésével mennyiben változik meg? A gyermeket akaró szülőktől származó örökítő anyaghoz képest a donortól nyert elenyészőnek mondható. Bár tudjuk, hogy a mitokondriális és a sejtmagban található DNS között van kölcsönhatás, az embert alkotó lényegi jegyeket mégis döntően ez utóbbi határozza meg. A gyermek tehát nem valószínű, hogy a donor(-szülő) vonásait hordozná. Ennek ellenére nem lehet a harmadik szülő kérdését olyan egyszerűen lesöpörni az asztalról. Jól tudjuk például, hogy a donor útján született gyermekek számára milyen nehézségeket jelenthet, ha nem ismerhetik meg genetikai szüleiket, valamint azt is, hogy egy donor bevonása a család belső dinamikáját milyen mélyen érintheti.
A másik kérdés, hogy mi történik az anya testén kívül létrehozott embriókkal. A különböző módszerek ezen a téren különböznek leginkább. Az egyik esetben (maternal spindle transfer - MST) két megtermékenyítetlen petesejtet használnak, és az egészséges mitokondriális DNS-sel rendelkező donor petesejt magját cserélik ki a leendő anyától származó petesejt sejtmagjára. A megtermékenyítés csak ezután történik. A másik esetben (pronuclear transfer - PNT) azonban, Dolly klónozásához nagyon hasonló módszerrel, megtermékenyítés után cserélik ki a sejtmagokat. Ez utóbbi esetben már felmerül a kérdés, hogy nem egy új élet puszta eszközként való felhasználásáról van-e szó. Hiszen a donor szülőtől származó petesejtből létrehozott embrió egyszerűen nyersanyagként szolgál a mitokondriális eredetű megbetegedések kiküszöböléséhez.
A harmadik nagy kérdés, hogy az említett beavatkozások miképpen érintik a következő generációkat. Tudjuk, hogy adott betegségekért felelős gének bizonyos körülmények között hasznosak is lehetnek. (Például a sarlósejtes anémiáért felelős gén megléte védettséget jelent a maláriával szemben.) Nem biztos tehát az, hogy hosszú távon jól járunk a kiiktatásukkal. Az igazi nehézséget azonban nem ez jelenti, hanem, hogy a genetikai módosítás a következő generációkat is érinti, és egyelőre nagyon keveset tudunk arról, hogy pontosan milyen hatást fog kifejteni.
A legnagyobb kérdőjel persze az, hogy ezek az új technikák milyen változást hoznak majd azoknak az életében, akiket közvetlenül érintenek. Hiszen a módszerekben rejlő bizonytalanságon túl továbbiakat rejtenek azok a reprodukciós eljárások (petesejt leszívás, IVF) amelyekbe a módszerek beleágyazódnak. Vajon nem az történik-e megint, hogy egy jelentős egzisztenciális kérdést egyszerűen áttolunk az orvosok asztalára? Nem szűkíti-e be a technikai megoldásokra való összpontosítás az élet gazdagságából fakadó lehetőségek felismerését? Nem válik előbb utóbb kényszerré, ami korábban lehetőségnek látszott? Nem láthatjuk a jövőt, de a válaszokat már most meg kell találnunk.
Kovács Gusztáv
 post-pn-431.pdf | [ ] |
