Nemrég a londoni egyetem egyik, oktatástudománnyal foglalkozó intézete (UCL Institute of Education) publikálta egy nagy-britanniai felmérés eredményeit, amely a negyvenesek vallási meggyőződését vizsgálta igen nagy, 9000-es mintán.
Az eredmények szerint kétkedés nélkül hisz a muszlimok 88%-a. Őket csak az evangéliumi keresztények közelítik meg a maguk 71%-ával. A katolikus válaszadók közül minden harmadik, a protestánsok közül csak minden hatodik vallotta hitét kétely nélkülinek. Azok száma, akik hisznek, de némi bizonytalansággal, a katolikusoknál nagyjából megegyezik az előző csoportéval. Az evangéliumi válaszadók negyede ismerte el, hogy olykor kétkedik, míg a muszlim vallásúak között ezek száma elenyésző. Erősebb tehát a muszlimok hite, mint a keresztényeké? Ők jobb hívők azáltal, hogy alig van közöttük helye a kételynek?
Az elmúlt időszak nyugat-európai terrortámadásai nyomán sokan kezdték el vizsgálni az iszlámot, annak különféle irányzatait, e vallás tettekben való megnyilvánulásait. Kétség kívül, a muszlim hitűek vallásilag sokkal elkötelezettebbnek látszanak nem csupán Nagy-Britanniában, de a világ bármely részén, mint azok, akik keresztény hitűnek vallják magukat. De vajon kevesebbet ér-e az a hit, amelyben helyt kapnak a kérdőjelek is? Lehetséges-e a vallásban mindig mindent abszolút magabiztossággal hinni?
Ha a Szentírásban keresünk eligazítást, hamar rátalálunk Tamás történetére, aki először vonakodott elfogadni a többi társa tanúságtételét Krisztus feltámadásáról. Majd csak a Feltámadottal való személyes találkozás indította hite megvallására szóval és az imádás gesztusával (vö. Jn 20,24-29). Pál apostol arra figyelmeztet, hogy kincsünket, az evangélium világosságát törékeny cserépedényben őrizzük, hogy annak megtartását ne a saját erőnknek, hanem Isten irgalmának tulajdonítsuk. (2Kor 4,7) Azt hiszem, nemcsak az edény, hanem a benne őrzött hit is legalább ennyire sérülékeny. Ha pedig akár külső próbatételek vagy provokáció, akár benső nyugtalanság vagy kétely kezdi ki, van kitől várni a segítséget. Amikor gyermeke gyötrő betegségtől szenvedett, a kétségbeesett apa bizalommal fordult Jézushoz: Hiszek! Segíts hitetlenségemen. (Mk 9,24)
A reflexió és a kétely normális esetben nem lerombolja, hanem megtisztítja és megerősíti a hitet. Ahogyan az Istenről való igaz beszéd egyszerre járja az állítás és a tagadás útját (via positiva et negativa), hogy így megpróbálja kiküszöbölni az emberi gondolkodás és nyelv végességét, úgy a vallásos hit sem lehet mentes a megértés és kétely, az elbizonytalanodás és ráhagyatkozás dinamikájától. A fundamentalizmus hamis magabiztossága nemcsak a vallással kapcsolatos kritika vagy ellenvetés, de egyúttal bármifajta kérdés és ebből létrejövő párbeszéd előtt is bezárja az ajtót. A dialógus hiánya amellett, hogy kizárja a tökéletesedés lehetőségét, egyúttal ön- és közveszélyes gondolkodáshoz és cselekedetekhez vezet. (Nem véletlen, hogy a fent idézett felmérésben az evangéliumi keresztények a muszlimokéhoz, míg a katolikus keresztények a protestánsokéhoz mutatnak hasonlóbb mintázatot.) A fundamentalista és a dogmatikus ateista közös tévedése, hogy azt gondolja, hogy az Isten-kérdést egyszer s mindenkorra le lehet zárni. Az egyik szerint ugyan a válasz pozitív, a másik szerint negatív, de apellátának egyik esetben sincs helye. Pedig az életben vannak olyan pillanatok, amikor a hívők nem hisznek egy kicsit, és olyanok is, amikor az ateisták hisznek egy kicsit.
Csigi Péter
