A feltámadott lét jeleit mint Jézus feltámadásának hatását szükséges keresni. Első helyen a reményt és az örömöt tudnám kiemelni, de ilyen jelnek tartom az evangélium radikalitását, pontosabban annak megélését is. Jézus azt mondja: „beszédetek legyen igen-igen, nem-nem." Nem köznapi értelemben vett radikalitás ez, és főleg nem radikalizálódás. Egyértelműség.
Mi az, amit a húsvét misztériumának nevezünk?
Számomra a húsvét az Atya végtelen szeretetének megjelenése az engedelmes Fiúban. Ajándék az Atyától: élet, amellyel megajándékozza Fiát, aki szeret bennünket. A húsvét ugyanakkor a hit ünnepe is. Ha Jézus művéből vagy akár ebből a szent három napból elhagynánk a hitet, a Fiú feltétlen hitét az Atyában, akkor elveszne a lényeg. Esetleg azt gondolhatnánk, hogy az Atya és a Fiú valamilyen módon egyeztették, megbeszélték ezt az egészet, és bár így sem egyszerű Jézusnak végigvinnie, de mégiscsak minden az előzetes megbeszélés szerint történt. Csakhogy, ha nincsen szerepe a hitnek, akkor elsikkad az ember szabadsága, felelőssége és döntésének jelentősége. Jézusnak úgy kellett szembenéznie a halállal, hogy az vég, teljes megsemmisülés, ami után nincsen semmi, és így, ebben a helyzetben hitt és bízott feltétel nélkül az Atyában.
Jézus sír, szenved, elkeseredik és fél a Getsemáné kertben. Mintha ekkor teljesen eltűnne az, amit Jézus Krisztus isteni természetének vallunk. Amikor ezen elmélkedünk, ha ezt szemléljük, hogyan hihetjük, hogy ő nemcsak ember, hanem Isten?
A megtestesülésben Isten teljes egészében vállalja emberségünk szűkös kereteit, ezért Jézus döntése mindig teljes emberi döntés. Ha nem így lenne, hogyan lehetne példa az emberek számára? Miképpen fordíthatná engedelmességre az ember engedetlenségét? Nem tudnám megmondani, hogyan járta át az isteni akarat az emberit, de merném az emberi oldalról megközelíteni a szenvedését, azért, hogy jól értsük Jézus magatartását és a hit jelentőségét.
Jézus azonban emberként meghal, de azután feltámad. Mitől lesz ez számunkra személyes példa, hol tudunk mi ebben részesedni? Hiszen a halál a mi osztályrészünk, a mi emberi tapasztalatunk, a feltámadás azonban nem. Mit jelent tehát ebből a szempontból, amit Pál apostol mond, hogy ha Krisztussal együtt meghalunk, vele együtt élni fogunk?
A feltámadást a reményben tudjuk megragadni. Ahogyan szintén a hivatkozott, rómaiakhoz írt levélben, a nyolcadik fejezetben olvassuk: „üdvözülésünk ugyanis reménybeli". Ezt az üdvösséget a hit döntéseivel és a szeretet cselekedeteinek gyakorlásával tudjuk jelenvalóvá tenni. A szeretet cselekedetei: Jézus cselekedetei, vagyis az, ahogyan Jézus gondolkodott, vigasztalt, élt, döntött, és ahogyan jelen volt a másik számára. A feltámadás a maga teljességében majd az utolsó ítéletkor történik meg, de már most van kézzelfogható, a mostani életünkre gyakorolt hatása.
Mi ez a hatás, és miképpen kapcsolódunk mi a feltámadott Krisztushoz?
A keresztségben hozzá kapcsolódunk és megkapjuk az ő Lelkét. Ezt el szoktuk felejteni, mert arra koncentrálunk, hogy a bérmáláskor megkapjuk a Szentlelket. Csakhogy már a keresztségben megkapjuk a Fiú Lelkét, és ezért lehetőségünk van úgy élni, ahogyan a Fiú élt itt közöttünk. Néhány ebből fakadó ajándékot kiemelnék, hogy ne maradjunk pusztán az elmélet szintjén. Ilyen ajándék az élő, eleven remény és vele együtt az öröm. A remény és az öröm egy ember életében nem megkérdőjelezhető. Csak az okára lehet rákérdezni, arra, hogy honnan van a reménységed, amint Péter apostol első levelében olvassuk: „legyetek készen arra, hogy felelni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi tőletek." A feltámadott lét jeleit mint Jézus feltámadásának hatását szükséges keresni. Első helyen tehát a reményt és az örömöt tudnám kiemelni, de ilyen jelnek tartom az evangélium radikalitását, pontosabban annak megélését is. Jézus azt mondja: „beszédetek legyen igen-igen, nem-nem." Nem köznapi értelemben vett radikalitás ez, és főleg nem radikalizálódás. Egyértelműség. Egyértelművé teszem, hogy Krisztus mellett köteleztem el magamat, ami jelenti azt is, hogy sok mindent, amit a világ megtesz, én nem teszek meg, mert Jézus nem tenné, mást pedig megteszek, noha a világ nem teszi meg, Jézus azonban megtenné. Ebben áll a radikalitás. Radikalitás például abban, hogy mennyire ragaszkodom az ember méltóságához; mennyire tisztelem az emberi személy önállóságát a fogantatástól egészen földi életének végéig; hogy mit gondolok a házasságról vagy az ember jövőjéről. Az ilyen kérdések esetében nagyon egyértelmű a Jézustól kapott tanítás. Hasonlóképpen, ha hiszek a keresztség erejében, ha hiszem, hogy megkaptam Jézus Lelkét, a Szentlelket, akkor kezdeményezőkészséget ad nekem Isten, arra ösztönöz, hogy formáljam a körülöttem lévő világot. Nem azért, mert én vagyok a világ középpontja, hanem, mert a küldetésem lényege, hogy tegyem a jót, kezdeményezzek, ötletekkel álljak elő. Kinek lenne ötlete a mai világ megújítására, ha nem a Szentléleknek? A Szentlélek nyilván azokon keresztül cselekszik, akik befogadták őt. Ha megkereszteltek vagyunk, tudjunk kezdeményezni. Ezt azért is emelem ki, mert a társadalom szívesen lát egy olyasfajta egyházat, amelynek ő tesz fel kérdéseket, az egyház pedig egyszerűen csak válaszol ezekre. Úgy gondolom, ebből a szerepből nekünk ki kell lépni. Sokkal több mondanivalónk van a világ számára, a családok, a fiatalok, a betegek, az idősek számára annál, mint amit tőlünk a világ kérdez.
Látszik-e a világon a keresztények reménye és kezdeményezőkészsége? Csakugyan alakítja a világot ez az öröm?
Jogos kérdés, hogy mi, keresztények, nem engedtük-e ki a kezünkből ezt, nem engedtük-e kilopni a szívünkből az örömöt. Például azon okok miatt, amelyekről szolgálata kezdetén Ferenc pápa nagyon sokat beszélt: a pletykálkodás, a rossz állandó emlegetése miatt, vagy, mert elmerülünk olyan beszélgetésekben, amelyek nem visznek előre, és egymásra licitálunk a bajok és nehézségek felsorolásában. Ilyen módon biztosan kiszökik a lelkünkből az öröm.
Azt látjuk, hogy az emberek nagy része a gyógyulást, az előrehaladást, az életmód megfelelő alakítását nem a keresztény egyháztól reméli, sokkal inkább tudománytól, technikától, ilyen-olyan életvezetési módszerektől. Nem a kereszténység megtorpanásáról vagy valamilyen hiányosságáról tanúskodik ez?
Az a gondolkodás, amelyet a keresztények igyekeznek képviselni, vagyis, hogy az embert egységben szemléljük múltjával, jövőjével, vágyaival, és így adjunk választ a boldogságkeresésére, nem feltétlenül népszerű. A népszerű az, hogy légy egy területen profi, és akkor sikeres leszel. Arról azonban ne beszéljünk, hogy egyébként sikeres vagy-e a magánéletedben, családodban. Azért fizetünk, hogy amabban sikeres légy, ezt viszont oldd meg magad. Ha összeroppansz, majd felveszünk helyetted mást. Az emberek szeleteket látnak, szeleteket élnek meg. Ijesztő lehet, amikor tudományágak arról beszélnek, hogy állítsunk fel életszakasz-modelleket, válasszunk magunknak életszakasz-társakat. S bár meglehet az értelme a gyakran emlegetett „élethosszig tartó tanulásnak", de kérdés, hogy mi az a tananyag, amit élethosszig tanulunk. Kialakul a szégyenlősség kultúrája, bizonyos kérdéseket nem teszünk fel. Például azt, hogy mi van a sikertelenséggel, mit kezdjünk a betegséggel, mi jön a halál után, és hogyan legyünk ezzel együtt boldogok. Erről ne beszéljünk, helyette fecsegjünk inkább sztárokról, rövid ideig tartó teljesítményekről. Látjuk a tudomány, a technika vagy az egészség istenítését: egészséges életmód, egészséges táplálkozás, fiatalság-kultusz, stb. Ezek azonban az emberi létezésnek csak szűk szeletei. Mi van, ha valaki nem sikeres, nem tehetséges, nem egészséges, nem szép, nem fiatal? A mai kultúránk ilyesmiről nem nagyon akar beszélni, a kereszténység viszont igen, ezért talán túl nehéznek, túl kellemetlennek tűnhet. Az egészet egyben látni nehezebb, mint csupán egyetlen szeletét. Nagyon népszerű lehetne a kereszténység, ha nem kellene elfogadni Krisztus halálának és feltámadásának tényét és a megtérés szükségességét. Ha ezt a kettőt kihagynánk belőle, komfortosabb érzéseket kelthetne.
A húsvét az az időszak az egyház életében, amely liturgikusan talán a legszínesebb: a legszomorúbb, a legemelkedettebb, a legörömtelibb. Mindezt a szertartások, a liturgikus tárgyak használata, az énekek, gesztusok, olvasmányok mintegy dramatikussá, átélhetővé, megtapasztalhatóvá, élményszerűvé teszik. Mit jelent ma a húsvéti liturgia abban a világban, ahol egyébként mindent elborít a „show", a látvány, ahol különböző műsorok, előadások, koncertek, rituálék ígérnek élményeket, hoznak mozgásba érzelmeket?
A liturgia alapvetően azok számára érthető, akik az egyházhoz tartoznak. Nagyon sok dolgot feltételez, elsősorban az eleven hitbéli kapcsolatot Istennel, az élő kapcsolatot az egyházammal. Feltételezi az ünneplés szimbólumainak ismeretét. Hogy ezt megértsük, tegyünk különbséget a szimbólum és a jel között. A jel közöl egy információt, és lényegtelen, hogy az adott jel tetszik-e nekem vagy sem. A jel nem kíván meg személyes kapcsolatot, szemben a szimbólummal, amelynek ugyan van egyfajta jel szerepe, de annál sokkal mélyebb, mert kapcsolatot feltételez, vagyis azt, hogy a szimbólum az én számomra jelent valamit. Az ismert példa szerint, ha látok egy férfit, amint virágcsokorral a kezében megy az utcán, kívülállóként csak találgathatok, hogy mit jelent az a csokor virág. Hogy valójában mit jelent, csak ketten tudják: aki adja, és aki kapja. Kettejük között kapcsolat van. A liturgia is ilyen. Feltételezi, hogy otthon vagyok benne. Nem informálni akar, nem nézőként akar számolni velem, hanem résztvevőként. Résztvevőként azzal a szándékkal, hogy átadom magam, erre szentelem az időmet, és történhet bármi, én itt otthon vagyok. Készen állok arra, hogy a liturgia által megérintsen a testvéri közösség, megérintsen Isten igéje, a kétélű kard, amely nemcsak áldást hordoz, hanem ítéletet is, és amely mindenképpen felemelő. A liturgia ünneplése megkívánja az engedelmességet. Engedelmeskedem az egyházamnak: ő vezet most engem.
Hova vezet el a húsvéti liturgia?
A húsvéti liturgia elvezet az utolsó vacsora termébe, elvezet a lábmosás gesztusához, a kenyér megtöréséhez, az osztozáshoz, a magányos imádsághoz, az elárultatáshoz, az elhagyatottsághoz, a fizikai szenvedéshez, az értelmetlen ítélkezéshez, az ember magányához, Isten magányához. Elvezet nagypéntek délutánjához, amikor látszólag hallgat az Isten. Néma, eltűnik. Nagypénteken az egyház azért teremti meg az ember csendjét, hogy megragadható legyen Isten csendje. A nagypéntek elvezet addig a mezsgyéig, ahol perlekedhetünk Istennel. Vagy ahol ő perlekedik velünk: mi az, amit még nem adtam; mi hiányzik még? Mondd meg, és megadom! És azután a liturgia segítségével eljutunk oda, hogy megtörténik a sírba tétel, elé hengerítik a követ, és mindennek vége van. Most jön az igazán izgalmas kérdés: mi történik nagypéntek délutánjától húsvétvasárnap hajnaláig, amikor Isten hallgat, néma, amikor az ember nem tud semmibe sem kapaszkodni? És ekkor nagyon jó tudni, hogy van valaki, akinek a szívében még ebben a csendben is ott lobog a hit lángja. Ő Mária. Ez a nap Mária csendje is. Azután elvezet bennünket a húsvét liturgiája a vasárnap hajnalának öröméig. Ennek az örömnek a fényében visszatekintünk mindarra, ami velünk történt. Már Krisztus világosságában olvassuk az ószövetségi olvasmányokat, és amikor ily módon eljutunk a megértésre, kitör belőlünk a dicsőség hangja, a Gloria. Ettől kezdve tudunk ujjongva ünnepelni. Azt gondolom, hogy akkor tudnánk jól imádkozni, ha ezt a húsvét hajnali máriás lelkületet élnénk meg; amikor belátjuk, hogy Isten igazmondó, hűséges, és amikor minden érthetővé válik.
Minden hívő keresztény ember számára megrázó élmény lehet a szent három nap szertartásainak, s különösen a feltámadási liturgiának az átélése. Egészen katartikus, amikor megszólal a Dicsőség az orgona, a harangok és csengők zúgásával kísérve, és amikor ismét megtanuljuk a gyönyörű dallamú Alleluját énekelni. Vajon mit jelent mindez a szertartást végző papok és diakónusok számára, és különösen: mit jelent az összetett húsvéti liturgia a főcelebráns püspök számára? Hiszen végül is a húsvéti liturgia visszavezeti őket saját papságuk lényegéhez is. Hogyan éli meg belülről a húsvéti szertartást a püspök?
Több síkon, amelyek általában csak az ünnep utolsó pillanatában állnak össze teljes egésszé. A püspöknek van egyfajta felelőssége az ünneplés rendjéért, a tanítás tartalmáért, s emiatt munkál benne bizonyos izgalom, szorongás. Mások örömét, ünnepét előkészíteni, szolgálni, nagy felelősséget ró az emberre. Van azonban a liturgiának egy örök jelene attól a pillanattól fogva, hogy elkezdődik, és elkezd magával sodorni. Fontos a készület a szertartásokra, a prédikációkra, az igében való elmélyülésre, de a liturgia magával ragad. Rengeteg dolog ott és akkor születik meg, mert ekkor a szövegek életre kelnek, elnyerik igazi értelmüket. Azért is van nagy jelentősége a liturgia isteni „most"-jának, mert valami minden résztvevőben megtörténik. Valami ott és akkor megszületik mindenkiben, jóllehet egyáltalán nem biztos, hogy tudatosul bennünk. Nagyon sok kincs nem válik láthatóvá, de a közös ünneplésben mégis összeadódik. Ez a sokszintű ünnep a végén nem úgy áll össze egésszé, hogy az ember azt mondja, jó volt vagy nem volt jó, ez vagy az hiányzott vagy nem hiányzott belőle. Érdemes megtenni egy ilyen értékelést, de a teljesség valójában annak a tapasztalata, hogy az egyház ünnepel. Ünnepel, és ez előrevivő, hiszen Isten adni akar az ő népének. Ezen az ünneplésen a püspök többes szerepben van jelen. Jelen van, mint a nép képviselője, mint a főpap, aki imádkozik, és jelen van úgy is, mint Krisztus, aki bemutatja a dicsőítő áldozatot az Atyának. Többes szerepben tehát, de nagyon személyesen tud feltárulni a szent misztérium.
H. Gy.
