2014. december 12. – Advent II. hét péntek
„Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.” (Mt 11,17)
Ezeket a panaszos szavakat nem Jézus fogalmazza meg velünk szemben (jóllehet igaza lenne), hanem azokat a kortársait idézi, akik mindig elégedetlenkednek valami miatt. Isten végtelen gazdagságából sokféle megoldásra telik: Jézus egy volt közülünk, épp úgy leült a bűnösök közé, mint az ünnepi asztalokhoz; előhírnöke, János pedig a szigorú aszkézis útját járta. Egyikük se volt/van túl nagy hatással az emberek többségére, akik hogy az esetlegesen ellenük megfogalmazódó vád alól tisztára mossák magukat, a másikra mutogatnak: mindez ő miatta van, nem mi vagyunk a hibásak! Ő az, aki nem követhető, hiszen szélsőséges, túl ilyen, túl olyan. Amúgy is a XXI. században hogy gondolhatja valaki, hogy az evangélium irányelvei szerint lehet élni?
A tudálékosok önteltsége, a magukat jól értesültnek véltek hiúsága és oktalan okoskodása mindig talál valami kifogásolhatót, ami lenézhető a másikban, amiért meg lehet szólni valakit, amiért meg lehet sértődni. Ezek az elégedetlenkedők áldozatnak képzelik magukat, és igen sajnálatra méltónak vélik helyzetüket. S ebben van is valami igazságuk, legfeljebb nem azért, amiért ők gondolják.
Jézus kortársai igyekeztek megmagyarázni maguknak, miért nem álltak se János, se Jézus mellé. A magunkban rejlő akadályok kivetítéséhez mi is jól értünk – ezért óvnunk kell magunkat attól, hogy a gyávaságunk és az önféltésünk zörejei elnyomják bennünk az Úr hangjának bizonyosságát. Adventi igyekezetünk egyik gyakorlata lehet, hogy lelki hallásvizsgálatot végzünk: értjük-e az Úr hozzánk intézett szavát? Nehogy – pálcát törve a mentséget keresők fölött – mi magunk is érzéketlenné váljunk a hozzánk közeledő Isten iránt.
