Az ökumené kérdése az ökumenikus imahét rendezvényének lezárulása után is aktuális: a jelenségről Orova Csaba teológussal beszélgettünk. Kétrészes interjúnk első részét közöljük, amelyben az ökumené alapjairól és lelkiségéről esik szó.
Orova Csaba a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Szisztematikus Teológia Tanszékének tanársegédje. Kutatási területe a teológiai ismeretelmélet, az egyháztan és az ökumenikus teológia, doktori disszertációját a tekintély kérdéséről írja az ortodox – katolikus párbeszédben. Fordításai a Mérleg, a Communio, az Athanasiana című folyóiratokban jelentek meg, szakcikkei pedig angol nyelvű ökumenikus antológiákban és a Néprajzi Látóhatárnál láttak napvilágot.
Nemrég zárult le az ökumenikus imahét. Segíthet-e egy ilyen típusú rendezvény a keresztények közötti egység megteremtésében?
Igen, sőt, a közös imádság a megtéréssel együtt az egységkereső mozgalom lelke, így fogalmaz a II. Vatikáni Zsinat. Segíthet, mert összegyűlünk, többen is, mint ketten vagy hárman, és a mi egyetlen Urunkat szólítjuk meg, tőle várunk segítséget. Ha pedig kéréseink az Ő akaratának elfogadásába torkollnak, akkor Krisztushoz válunk hasonlóvá. Az egység mindenekelőtt Isten műve.
Ugyanakkor az imahét nagyon is emberi: meg kell szervezni, el kell menni, örülni is lehet, beszélgetni és beszéltetni, így kapcsolódási pontok jönnek létre, ráadásul egymás közösségi terében, vendéglátás keretében. Mindez jel mindannyiunk, talán a világ számára is, hogy nem áthidalhatatlan távolságra vagyunk egymástól.
A januári imahét mellett persze sok alkalom kínálkozik, hogy közösen imádkozzunk – nem mindig vesszük ezeket észre. És még valami: imádkozhatunk egymásért akkor is, amikor a saját közösségünkben vagyunk, minden vasárnap. A római katolikus misében a pap mindannyiunk nevében imádkozik az egyház teljes egységéért, milyen jó volna, ha a hitvallást követően, a hívek könyörgésében is megtennénk ezt a helyi közösségekre gondolva.
Az ökumenére való törekvéssel, a közös elemek kiemelésével mintha szükségszerűen egyszerűsítenénk. Torzít-e ez az egyszerűsítés az egyes felekezetek tanain, vagy épp ellenkezőleg: közelebb visz a lényeghez?
Akkor torzít, ha – ahogy mondani szokás – a közös nevezőt keressük, majd a csonka eredményt elegendőnek találjuk. Jóindulatú, mégis félrevezető szóhasználat ez. Közös nevezője a törteknek van, az egyházak pedig nem így gondolkodnak magukról vagy a tanításukról. Helyesebb a legkisebb közös többszörösről beszélni, hiszen az egység által senki sem szegényedni akar, hanem gazdagodni. A matematika azonban se nekem, se a témának nem áll jól, s persze a hasonlat is sántít: ha túl komolyan vesszük, tarka zsibvásárban találjuk magunkat.
Van olyan egyszerűsítés, ami nem torzót és nem kuszaságot eredményez: ha felfedezzük, hogy sokszínű keresztény életünknek és komplex tanításunknak mi a gerince, ami nélkül összeomlana. Mindennek, amit keresztényként átélünk, teszünk és mondunk, a középpontjában az evangéliumban elbeszélt, feltámadt Krisztus van, aki azért jött, hogy felemeljen bennünket Isten saját életébe, a szeretet forrásába. E felfoghatatlan titokhoz Isten Lelke kapcsol, és elvezet bennünket a teljes igazságra a történelemben. Ez a keresztény ember és közösségének igazsága, ebből bontakozik az egyház élete, e köré szerveződnek szolgálatai, ünnepei és teológiája.
Ha az ökumenikus találkozások szívből fakadnak, a törekvéseink átgondoltak és jól szervezettek, akkor elemi erővel képesek erről az igazságról tanúskodni. A közös imádság módjának, a testi-lelki nyomorúság együttes megsegítésének vagy a teológiai megegyezésnek mind a hitünk középpontjára kell mutatnia. Ezzel nem torzítva, hanem pontosabban látunk, egyszerűbb utunk nyílik Istenhez, és sokkal mélyebben éljük át saját közösségünk hagyományának megsebzett szépségét. Egyúttal fájdalommal kezdünk reagálni az egység hiányára, minél személyesebbé válnak a kapcsolataink, annál inkább.
Mit jelentenek ebben a távlatban a keresztény közösségek közötti különbségek? Pusztán az egység kiküszöbölhető akadályai?
Ez kulcskérdés, ha helyesen fogjuk meg, a jó irányba vezető ajtó nyílik ki előttünk. Az imént azt mondtuk ki, hogy a kereszténység redukciója valami közös minimumra káros. Hozzátenném, éppoly kevéssé életszerű, mint egy házaspár kapcsolatát pusztán a közösen vallott értékekben megállapítani. Az értékek mindig valamilyen konkrét, azaz a másiktól valamennyire eltérő életformába testesülnek, abban ragyognak fel vagy foszlanak szét. A különbözőség önmagában tehát nem akadálya az egységnek, sőt az egymást kiegészítő lelki ajándékokból épül fel Krisztus teste. Mégis tapasztaljuk, hogy bizonyos különbségek elszakítanak bennünket egymástól. Az olyan mondatokkal pedig, mint a „mindegy melyik templomba jársz, csak járj valamelyikbe", mindössze elkerüljük a konfliktust, illetve a megoldásával járó érzelmi és értelmi erőfeszítést. A példánál maradva, a templom elkerüléséhez képest valóban jobb, ha egyáltalán eljutunk valamelyikbe, a hit érzékével mégis tudjuk, hogy nem teljesen mindegy, melyiket választjuk.
A kérdés tehát az, hogy mi a tétje a keresztény közösségeket elválasztó különbségeknek. Az egyik olcsó megoldást már ki is zártuk: nem igaz, hogy minden különbség jelentéktelen lenne, ez ellenkezik a józan ésszel, a történelmi tapasztalatokkal, a hitérzékkel, és tiltakoznak ez ellen maguk az egyházak is. Az a szélsőség sem tartható, hogy csakis az egyik keresztény felekezet azonos maradéktalanul Krisztus igazi egyházával, hiszen – ha ugyancsak a hit bölcsességével nézünk körül – annyiféle közösségben láthatjuk meg a Krisztusba vetett hit érett gyümölcseit, sőt a vértanúságig tartó elkötelezettséget.
Mi tehát az igényes megoldás?
Az igényes megoldás kiindulópontja a lelkiség szintjén az, ha olyan szerető beleérzéssel vagyunk a másik közösség felé, mint a sajátunk iránt. Ebből fakad a különbségek színvonalas teológiai értelmezése éppúgy, mint a gyakorlati együttműködés helyes módja.
Gondoljunk az otthonunkra. Óvjuk, takarítjuk, egy nehéz nap után jólesik hazatérni, apróbb kényelmetlenségeit elviseljük, de bánt bennünket, ha túl sok vele a gond, vagy ha meg kell válnunk tőle; az pedig elkeserítő, ha nincs is otthonunk. Az önazonosságunk részét képezi, valamelyik rétegét jelenti az utca, a ház, a tárgyak, az ezekhez fűződő rutinok és emlékek. S főképp – ha ép lelkünk van – a személyek, akik az otthonunknak ugyanúgy lakói, mint mi magunk. A velük való szoros kapcsolat, amely közös nyelvben, szolidaritásban, jelképekben és ünnepekben nyilvánul meg, még mélyebben az identitásunkhoz tartozik, a velünk élő másik kicsit mi magunk vagyunk.
Így vagyunk az egyházzal is, amelyhez tartozunk: akár csecsemőként, akár felnőttként kereszteltek meg, érettebb korra jutva a lelki otthonunknak tekintjük. Természetes és mély, emberi kötődés ez, így azokat, akik egy másik közösségben részesültek Krisztus hitében, és azután ott találtak lelki otthonra – ahogy a Zsinat fogalmaz – nem is vádolhatjuk az elkülönülés bűnével. Ezért, és nem valamiféle diplomáciai érdekből, nem nevezzük őket eretneknek vagy szakadárnak, hanem különvált testvéreknek és egyházaknak. Tisztelettel és szeretettel el kell fogadnunk, hogy – miként mi magunk is – keresztény testvérünk szívén viseli egyházának belső gondjait, fontos számára közösségének temploma, dallamvilága, a tanítás sajátos hangsúlyai, lelkészeinek stílustára, vagyis az a miliő, amelyben hite megszületett.
Ha ez a keresztény közösségeket elválasztó különbségek kezelésének kiindulópontja, mi a második lépés? Miként folytatódik ez a lelki folyamat?
A következő lépés az, hogy megkérdezzük magunktól, elegendő-e csupán ahhoz ragaszkodnunk, ami számunkra kedves, s nem azt kell-e keresnünk, ami Istennek kedves? Karcosabban fogalmazva, miközben ragaszkodunk a lelki otthonunkhoz, vajon nem állítottunk-e fel bálványokat, amelyek eltakarnak valamit Isten szándékaiból? Tudnunk kell például, hogy a számunkra otthonos lelki környezet egyes elemei – a liturgikus térben, a vallásos szokásokban, a teológia bizonyos hangsúlyaiban – részben más közösségek ellenében váltak olyanná, amilyennek megismertük.
Nem véletlenül Ábrahám a hit atyja, a hívő ember jelképe: az Úr hívására elhagyja városát. Az Egyház sokkal több, mint megtelepedett, otthonos miliő. Igéjével, szentségeivel, a rábízott szegényekkel Isten újra meg újra kihívásokat támaszt, amelyeknek az a céljuk, hogy hozzá kerüljünk közelebb. Elfogadjuk-e Istennek azt a kihívását, ami a másik keresztény jelenlétével jár? Az egység keresése azt jelenti, hogy együtt kelünk útra, és közösen ahhoz a küldetéshez ragaszkodunk, amit Isten ránk bízott. János evangéliuma, a páli levelek mind Jézus Krisztus egységre szólító szaváról tanúskodnak, vagyis az egység iránti érzékenység a hitünkbe van kódolva. Ez a fogékonyság, hitérzék segít visszatalálnunk az Atya egyetlen házába.
Az ökumenikus út lényege egyszerű és azonos a keresztény életével: egy hang azt kérdezi bennem, hogy mi vagy ki áll az életem középpontjában, és hogy különféle szokásaim és kapcsolataim miként kötődnek önazonosságom magjához. Előbb-utóbb egészen őszintén kell válaszolnom, és ezzel mérlegre kerül önazonosságom sokféle rétege, a kapcsolataim minősége is. Ez a megtérés folyamata, amely szükségképpen összekapcsol mindazokkal, akik ugyanúgy Krisztushoz tértek, mint én. Ez az egység gyújtópontja, innentől többes számban beszélünk. Mint Szent Benedek is, Európa nagy öregje, aki messze a keleti és nyugati szakadások előtt, de a széthúzás lélektanát jól ismerve mondta: „az evangélium vezetésével járjuk az ő útjait, hogy méltók legyünk meglátni azt, aki országába hívott bennünket", s tegyük ezt cum bono animo, derűsen, vagyis egyszerre józanul és reménykedve.
Pálfy Eszter
