A keresztény zene Isten dicsőítésének szolgálatában áll. Mit jelent a zene a korai kereszténységben, a Krisztus utáni első négy évszázadban? Írásunkban e korszak zenefelfogását mutatjuk be röviden, Alexandriai Philón és Szent Ágoston egyházatyák szövegeire támaszkodva.
„Legyetek hálásak, Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást. Énekeljetek Istennek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket." – írja Szent Pál a kolosszeieknek címzett levelében. Egy másik helyen, az efezusiakhoz szóló levélben pedig így buzdít: „Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak."
Hogy milyenek lehettek a Pál által hivatkozott zsoltárok, himnuszok és szent énekek, arról nagyon kevés adat maradt fenn. Ennek egyik oka, hogy alapvetően szóbeliségre épülő kultúráról beszélhetünk. A himnusz és a zsoltár közötti megkülönböztetés mindenesetre érvényesnek tartható itt is: eszerint a himnuszok vokális, a zsoltárok pedig hangszerekkel kísért énekek lehettek. A források hiánya miatt azonban célszerűbb sorra venni néhány olyan szöveget, amelyekből képet alkothatunk a zenéről alkotott korabeli elképzelésekről.
Alexandriai Kelemen a 2. század jelentős alkotója volt. Rendkívül fontos szerepet tulajdonított a zenének, magát Krisztust is zenei metaforával, Új Dalként határozta meg. Kétféle zenéről is ír: egyrészt a keresztény liturgia során felcsendülő dallamokról, illetve a szórakozásra használt zenéről. Mivel felfogásában a zenének elsősorban erkölcsi, nevelő funkciója van (akárcsak a görög hagyományban, ami például Platón munkáiból is tudható), a szórakoztató zenét elítélte, és hangsúlyozta a megfelelő zenei nevelés jelentőségét.
Kelemen a püthiai tücskök és a sárkány történetén keresztül fejtette ki azt, hogy a zenészek dalainak Isten szavához kell alkalmazkodniuk, éppen úgy, ahogyan a keresztény filozófusoknak hasonlatossá kell tenniük elméjüket az isteni logoszhoz. A zene itt tehát teológiai metaforaként tűnik fel. A szórakoztató, lakomákhoz társuló zenéről írva Kelemen erősen bírálja azokat az embereket, akik először himnuszt énekelnek a halhatatlanságról a templomban, majd pedig erkölcstelen hangszerekkel, például pengetősökkel és aulosszal szórakoztatják magukat és egymást.
Kelemen gyanakodva tekint a hangszerekre, a szenvedélyekkel, az italozással, az érzékiséggel és az agresszióval kapcsolja össze őket. Csupán a lírával és a kitharával tett kivételt, mégpedig azért, mert aki e hangszereken játszik, az Dávid királyt utánozza, amint hálát ad Istennek.
Az első keresztény zeneelmélet, a De musica Szent Ágoston nevéhez fűződik. A műben kifejtett zenefogalom közelebb áll a tudományhoz, mint a művészethez: Ágoston a mértékeket és a zene matematikai összefüggéseit állította középpontba, s csak egy fejezetben foglalkozott a zene emberre gyakorolt hatásával – ez utóbbit megtérése után írta.
Legismertebb művében, a Vallomásokban is előkerül a zene, itt már egyértelműen keresztény megközelítésben. Sőt, a műből kiderül, hogy Ágoston megtérésében is fontos szerepet játszott a zene, pontosabban Szent Ambrus himnuszai. A Vallomásokban hangsúlyozza a himnuszok vigasztaló jellegét és a közösségi élményt, amelyet nyújtanak: „Nem régóta karolta fel a milánói egyház a vigasz s a buzdítás ez ünnepi formáját, amelyben buzgó szándék egyesítette az együtt éneklő testvérek hangját és szívét."
A Vallomásokban Ágoston a hallás érzékéről is elmélkedik. Beszámol arról, milyen könnyen magával ragadja őt az az ének, amely át van itatva az isteni igével, mert ez erőteljesebben buzdít az igaz kereszténységre, mint a dallam nélküli szöveg. Ugyanakkor hozzáteszi: „de érzékeim gyönyörűsége, melynek nem helyes a lelket elernyesztésre átengedni, gyakran megtéveszt engem." Ezért sokszor szigorúságot parancsol saját magának, mert nem érzi helyesnek, hogy teljesen átadja magát a hang élvezetének. „Ennek ellenére, ha megesik velem, hogy az ének jobban indít meg, mint a szöveg, melyet énekelnek, megvallom: büntetendő vétekbe estem s ilyenkor jobb szeretném, ha nem is hallanám az énekest!" Ágoston tehát egyrészt korlátozná a dallamok élvezetét azok érzéki jellege miatt, másrészt viszont elismeri a zene létjogosultságát s rendkívüli hatását.
Általában is elmondható, hogy az egyházatyák bizonyos fenntartással viszonyulnak az énekléshez és a hangszeres zenéhez, gyanúsnak tartják a szórakoztató zenéket, és elítélik a pogány kultuszokhoz társuló zenei formákat és hangszereket. Ugyanakkor az első évszázadok keresztény istentisztelete kialakította azokat a sajátos zenei formákat és éneklési technikákat – így pl. az antifonális éneklést –, amelyek a keresztények imádságos életének és istentiszteletének szerves részét alkották, és amelyekből évszázadok során kikristályosodott a gregorián zene.
Pálfy Eszter
