A keresztény hitet gyakran összefüggésbe hozzák az abszurddal. A keresztények első filozófus bírálói (például Kelszosz, Porphüriosz, Julianus császár) azzal vádolták ellenfeleiket, hogy azok elhagyják a dolgok ésszerű vizsgálatát, és követőiktől feltétel nélküli hitet várnak el. Julianus szerint az egész kereszténység a „Higgy!” parancsszavában foglalható össze.
A keresztény apologéták és teológusok filozófiailag megalapozott válaszokat adtak ezekre a vádakra, amikor rámutattak arra a tényre, hogy kezdetben minden megismerés bizonytalan. Nem csupán arra a szkeptikusok által is használt érvre hivatkoztak, amely szerint a hit a jövőt nem ismerő ember hétköznapi döntéseinek alapja, hanem azzal az ugyancsak a szkeptikus filozófiában gyökerező érveléssel is szívesen éltek, amely a tanulás és megismerés folyamatának alapvető hit-jellegére mutat rá. Egy adott bölcseleti iskola melletti elköteleződés ugyanis nem lehet pusztán értelmi mérlegelés következménye, hiszen a kezdő tanuló még nem rendelkezik azzal a tudással, amely egy tisztán értelmi belátáson alapuló döntéshez szükséges lenne. Választását számos irracionális tényező befolyásolja: neveltetés, társadalmi helyzet, lelkialkat, hajlam, stb. Amikor elköteleződik egy filozófiai irányzat mellett, valójában bizalmon és hiten alapuló döntést hoz, amelyben meghatározó szerepet játszik a tanító hírneve és tekintélye.
A legtöbb félreértés a gyakran idézett „credo quia absurdum” szállóigét övezi. Általában Tertullianusnak (kb. 155-230) tulajdonítják ezt a „hiszem, mert képtelenség” kijelentést, amely első hallásra minden józanul gondolkodó embert megbotránkoztat. A mondat azonban ebben a formában sem Tertullianusnál, sem más egyházatya fennmaradt munkáiban nem fordul elő. A karthágói teológus érvei a keresztény hit mellett ésszerűek, következetesek és történetiek.
A „credo quia absurdum” ugyan félreértés, de Tertullianus csakugyan felhasznál egy, a lehetetlenségre alapuló retorikai bizonyítást. „Isten Fia keresztre feszíttetett: nem szégyen, hiszen szégyellni való. Isten Fia meghalt: teljességgel hihető, mivel képtelenség. Eltemették és feltámadt: bizonyos, mert lehetetlen” (De carne Christi 5.4).” A filozófiailag kiválóan képzett Tertullianus valójában egy, Arisztotelész által is említett érvet alkalmaz. A görög filozófus az a retorikai bizonyítások egyik fajtájaként ismerteti azt az érvelést, amely szerint minél valószínűtlenebb egy esemény, annál kevésbé valószínű, hogy bárki is higgyen a megtörténtében, hacsak nem szól mellette valamilyen sajátos bizonyíték. „Egy másik érvet a megtörténni látszó, hihetetlen eseményekből merítünk: senki sem hitte volna el, ha nem történt volna meg. Sőt annál inkább igaz lehet, mert az ember abban hisz, amit létezőnek vagy valószínűnek tart, ami tehát hihetetlen és nem valószínű, lehet igaz” (Rétorika 2.23. 1400).
Tertullianus szerint Krisztus feltámadása ilyen teljességgel valószínűtlen esemény volt. Az a tény azonban, hogy az apostolok erről a valószínűtlen eseményről mégis úgy tudósítanak, mint ami valóban megtörtént, hihetővé teszi. Nem azért hisszük, mert képtelenség, hanem azért, mert éppen a képtelenség melletti kitartó tanúskodás valószínűsíti azt, hogy igaz.
