Mikor született meg a Szentháromság? Isten felől nézve soha, hiszen állandóan és örökké van. Azonban ha az ember felől tekintjük, meg lehet vizsgálni, hogy a történelemben mikor és hogyan született meg a Szentháromságról való gondolkodás és beszéd.
Matthew W. Bates amerikai teológus szerint a legkorábbi keresztény időben létrejött egy olyan szentírás-értelmezési módszer, amely nagyban elősegítette a Szentháromság teológiájának kialakulását. Ez a módszer az ún. proszopológiai olvasása az ószövetségi iratoknak, ami a szövegek egyfajta dramatizálását jelenti.
A proszópon görög szó, személyt jelent. Eredetileg az ókori görög színházban használt álarcot jelentette, aztán átvitt értelemben a darabban szereplő személyeket. Később keresztény szakkifejezésként alkalmazták az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön személyként való megjelölésére.
Hogy világos legyen, hogyan működik ez a proszopológiai módszer, lássunk rá egy példát a Rómaiakhoz írt levélből.
Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga javát kereste, hanem ahogy írva van róla: „Gyalázóid szidalmai rám hullottak." (Róm 15, 2-3)
Amikor Pál apostol a 69. zsoltárt idézi (Zsolt 69,10b), úgy mutatja be, hogy ebben a szakaszban valójában nem a zsoltáros, hanem Krisztus beszél, noha Krisztus (a Messiás) nem jelenik meg sem szereplőként, sem beszélőként ebben a zsoltárban, és említésre sem kerül benne. De akkor mégis hogy képzeljük el, mikor beszélt így Krisztus, és kihez?
Pál úgy gondolja, hogy Krisztus és az Atya között már a zsoltár megszületése előtt létezett a kapcsolat, amelyről a zsoltáros a Szentlélektől sugalmazva szerzett tudomást, hiszen maga nyilván nem volt ott jelen, és így tudott Krisztus jövőbeli szenvedéseiről írni, de immár múlt időben. És ha az idősíkoknak ez a bonyolultsága nem volna még elég, ott van Pál apostol ideje, aki már mint múltra tekint vissza Krisztus szenvedésére és az Atya és Fiú közti dialógusra is.
A proszopológiai olvasatban a zsoltáridézetből egy Krisztus kínszenvedéséről szóló párbeszéd jön létre az Atya és a Fiú között. Így lehetne érzékeltetni, hogy hogyan is hangozna Pál értelmezésében a zsoltáridézet, mint egy részlet egy színpadi darabból. „Jézus Krisztus így szól az Atyához: »Gyalázóid (a tieid, Atyám) szidalmai rám hullottak – rám, Krisztusra, a te Fiadra, akkor, amikor a kereszten szenvedtem.«"
A zsoltár szavainak effajta értelmezése a Szentháromság belső világába enged bepillantást. Eszerint a Fiú úgy szereti az Atyát, hogy a Fiú, már befejezett tényként beszélve a kínszenvedéséről, a Szentlélek által elmondja az Atyjának, hogy a szenvedésében önként magára vállalja az Atyát gyalázók szidalmait is. Úgy tűnik tehát, hogy Krisztus nem csak az emberek megváltásáért veszi magára a gyötrelmeket, hanem az Atya iránti szeretetből, amellyel át akarja vállalni az Atyát ért szóbeli sértéseket.
Abból, ahogyan az újszövetségi és más, kora keresztény szerzők alkalmazzák a proszopológiai módszert az egyes ószövetségi szakaszok szentháromságos magyarázatára, a Szentháromság személyei közötti különböző párbeszédek bomlanak ki. Ez az interpretáció, amely valódi személyek beszélgetéseit mutatja be dramatizált formában, sokkal bensőségesebb képet mutat a Szentháromságról, mint a következő évszázadokban létrejövő filozófiai megközelítés, amely a maga elvont, fogalmi gondolkodásmódjával hosszú időre meghatározta a Szentháromságról való beszédmódot. Ez nem azt jelenti, hogy a metafizikai megközelítésnek ne lenne létjogosultsága, de azt mindenképp, hogy a legkorábbi keresztény szerzők úgy látták, hogy Izrael Istene mindenekelőtt személyes, hogy úgy mondjam, „több szereplős" Istenként nyilatkoztatta ki magát.
Csigi Péter
