És felelt Jób, és ezt mondta: Bárcsak felírnák szavaimat, vajha könyvbe jegyeznék azokat, vas íróvesszővel ólomtáblára, vagy vésővel sziklába metszenék őket! Mert tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más! E reményem van eltéve keblemben! (Jób 19,1.23-27a)
„Mi szükség arra, hogy a holtak szellemei visszakapják testüket a feltámadásban, ha test nélkül is részesedhetnek a legfőbb boldogságban?" Logikus kérdés. A keresztény hitvallás magában foglalja a testek föltámadásába vetett hitet. Ugyanakkor az Egyház szentként tiszteli azokat, akikről hiszi, hogy már haláluk után részesednek a legfőbb boldogságban. Mi szükség tehát arra, hogy az üdvözültek egyszer majd testüket is visszakapják?
Szent Ágoston máig meghatározó választ ad erre az általa is igen nehéznek mondott felvetésre. Szerinte a testtől elvált emberi lelkek nem úgy látnak, nem úgy értenek, ahogyan az angyalok, mert szoros kötelék, valamiféle természetes vonzalom, törekvés kapcsolja őket testükhöz.
„Egyáltalán nem kell kételkedni abban, hogy az emberi elme, ha a hús-vér test érzékeitől elszakadt, vagy ha a halál után levetette a hús-vér testet, és túllépett a testi képmásokon is, nem képes úgy látni a változhatatlan lényeget, ahogyan a szent angyalok látják. Lehet ennek valamilyen rejtettebb oka, de már csak azért is így van, mert az elmében ott munkál egyfajta, a test igazgatására irányuló természetes törekvés. ... Miután majd az elme visszakapja ezt a nem lelki, hanem a jövendő elváltozásban szellemivé alakult testet, és angyalokhoz lesz hasonló, a maga teljességében rendelkezni fog sajátos természetével – mint aki egyfelől engedelmeskedik, másfelől irányít, életet kap és megelevenít –, mégpedig olyan kimondhatatlan könnyedséggel, hogy dicsősége lesz az, ami korábban teher volt a számára." (De Genesi ad litteram 12.35.68)
Luca Signorelli – „A test feltámadása" (1499-1502). San Brizio kápolna, Duomo, Orvieto.
Ágoston – Arisztotelész ismeretelméletével ötvözött – magyarázata ihlette Szent Tamás válaszát ugyanerre a kérdésre. Tamás szerint a lélek és a test kapcsolata nem írható le a lényeg és a lényeghez járuló dolog viszonyával, egyesülésük ugyanis a lélek természetéhez tartozik. A testtel egyesült lélek ezért eredendően képzeleti képek segítségével ismer meg. A testtől elvált lélek tehát nem ismer meg tökéletesebben, mint a testtel egyesült lélek, és bár elkülönült a testtől, továbbra is őrzi magában a természetes hajlamot a testével való egyesülésre. (S. Th. I. q. 89, a. 1 és uo. q. 76 a 1 ad 6)
II. János Pál pápa erre a tamási gondolatmenetre hivatkozik az egyik általános audiencián elmondott beszédében, majd megállapítja:
„A feltámadás tanúsítja, legalább közvetve, hogy a test az embernek mint egésznek összetett létében nemcsak időlegesen kapcsolódik a lélekhez (mint földi „börtönéhez", amint Platón hitte), hanem a lélekkel együtt az emberi létező egységét és teljességét alkotja. ... A feltámadásról szóló igazság, ténylegesen, világosan megerősítette, hogy az ember eszkatológiai tökéletességét és boldogságát nem lehet úgy értelmezni, mint egyedül a lélek állapotát, elkülönítve (Platón szerint felszabadítva) a testtől. Hanem úgy kell érteni, mint az ember véglegesen és tökéletesen kiteljesült (integrált) állapotát a lélek és a test olyan egyesülése által, amely képessé teszi és véglegesen biztosítja ezt a tökéletes egységet." (1981. december 2.)
A keresztény tanítás szerint tehát a testi létezés az ember legsajátosabb létezési módja, a test nem börtön, hanem a személyiség integráns része, amely nélkül elképzelhetetlen az egyes ember és az emberi közösség kiteljesedése a legmagasabb fokú ismeret és boldogság állapotában.
Heidl György
