Az első keresztény évszázadokból származó források egyöntetű tanúsága szerint az egyház kezdettől fogva szilárdan hitte, hogy valóban Krisztus teste az eucharisztikus kenyér és valóban az ő vére a kehelyben lévő bor. Ez nem hittétel volt, hanem a keresztény közösségek és hívek életének középpontja: valóság és nem elmélet. Sorozatunkban, amely a 2020-ban hazánkban rendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészüléshez kíván segítséget nyújtani, a korai tanúságok, elsősorban az egyházatyák munkái alapján mutatjuk be hónapról hónapra az egyház eucharisztikus teológiáját.

Amikor János evangéliumának hatodik fejezetét, a csodálatos kenyér- és halszaporítás leírását, és a kafarnaumi zsinagógában mondott beszédet olvassuk vagy hallgatjuk, érdemes tudatosítanunk, hogy az úgynevezett „jánosi közösség", az az őskeresztény gyülekezet, amelyben a negyedik evangélium kikristályosodott, mélyen szakramentális szemléletű. A keresztségben újjászületettek eucharisztikus közösségének teológiája tükröződik az evangélium szerkezeti felépítésében, a nagy (búcsú)beszédekben, a példázatok jelképeiben és a hét csodaelbeszélésben éppúgy, mint a feltámadás utáni eseménynek, a csodálatos halfogásnak a leírásában.

A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn, a tisztviselő fiának meggyógyítása Kafarnaumban, az inaszakadt meggyógyítása a Beteszda-tónál, a kenyérszaporítás, a vízen járás, a vakonszületett meggyógyítása és Lázár feltámasztása önmagukon túlmutató csodajelek, amelyek az ősegyház legmélyebb hitét fejezik ki: a hitet abban, hogy vízből és Szentlélekből újjá lehet születni, és az átváltoztatott kenyér és bor közösségében az ember egyesülhet Istennel. Erről beszélt Jézus a művelt és erkölcsös Nikodémusnak (vö. Jn 3,5), és erről a bűnös és megvetett szamáriai asszonynak, akinek elsőként nyilatkoztatta ki önmagát mint Messiást (Jn 4,26).

A szinoptikusoktól eltérően János nem idézi fel az utolsó vacsora elbeszélésekor az eucharisztia alapító szavait. Az ő evangéliuma a maga egészében eucharisztikus/szakramentális. Ha az evangéliumot megformáló közösség hitét és tapasztalatát figyelmen kívül hagyjuk, nem nyílik meg számunkra Jézus talán legmegdöbbentőbb beszédének mély értelme. S ha ez nem történik meg, mi is azok számát gyarapítjuk, akiket mélységesen megbotránkoztatott és megbotránkoztat mindaz, amit Jézus az égből alászállt élő kenyérről (Jn 6,25-71) részben a kafarnaumi zsinagógában (6,25-59), részben tanítványai körében (6,60-71) mondott. A leírásból tudjuk: Jézus olyannyira pattanásig feszítette a húrt, hogy mire a beszéd végére ért, már csak tanítványainak legszűkebb köre maradt mellette. Ennek talán profetikus jelentése is van.

A zsinagógai beszéd közvetlen előzménye a Tibériás tavánál véghezvitt kenyérszaporítás, amikor Jézus öt árpakenyérrel és két hallal jóllakatott több mint ötezer embert. A csodálatos esemény hatására a tömeg királlyá akarta tenni, ő azonban visszavonult a hegyre, este pedig a vízen járva elindult a tó túloldalán fekvő városba, Kafarnaumba. Másnap az emberek csodálkozva kérdezték tőle, miként jött át a városba (6,25), mire ő figyelmeztette követőit, hogy ne azért keressék, mert kenyeret adott nekik, és ne a romlandó eledelért fáradozzanak, hanem „azért az eledelért, amely megmarad az örök életre" (6,27).

A táplálék jelképrendszere a János szerinti evangéliumban különösen fontos szerepet kap. A kánai menyegzőn a bornak, a szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetésben a víznek, és most a kenyérnek nyilvánvalóan önmagán túlmutató jelentése van. Jézus már Szamáriában, Jákob kútjánál szimbolikus értelemben beszél eledelről, amikor Szikarból visszatérő tanítványainak, akik ennivalóért mentek el a városba (vö. 4,8), azt mondja: „Nekem van ételem, amit egyek, amit ti nem ismertek. ... Az én táplálékom az, hogy megtegyem Annak akaratát, aki küldött engem, és véghezvigyem az ő művét" (4,32 és 34). A galileai Kafarnaumban e kijelentés világos párhuzamaként azt mondja a tömegnek: „Isten műve az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött" (6,29). Mint Isten küldötte igényt tart az emberek hitére, ezért megkérdezik tőle, milyen jelet visz végbe, hogy higgyenek neki. A kenyérszaporítás csodája kétségtelenül igazolta számukra Jézus küldetésének valódiságát, ő azonban nem egyszerűen Isten küldöttének mondja magát, hanem hozzáteszi ehhez: Isten műve abban áll, hogy őbenne higgyenek. Ki lehet tehát ez az ember? Miért követel magának feltétlen bizalmat, hitet, hűséget? Csak nem tekinti magát egyenlőnek Mózessel? Ezért megkérdezik tőle: „Mi a te műved? A mi atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: «Mennyei kenyeret adott enni nekik»" (6,30-31). Az egyes szám harmadik személy Mózesre vonatkozik. A manna említésével egyszersmind a Mózes által kapott Törvényre utalnak. Atyáik ezt kapták meg a Sinai hegyén, és ez a Törvény Izrael számára táplálék. Ha Jézus olyan küldött, mint Mózes volt, ha ő a második Mózes, azaz a Messiás, akkor a mannának megfelelő ajándékot tud adni. Jézus ezt követő beszéde az idézett Exodus vers – „Mennyei kenyeret adott enni nekik" (Kiv 16,4 vers összevonva a 16,15-el) – magyarázata, amelynek tehát két része van. Ennek megfelelően Jézus először a „mennyei kenyér" kifejezést értelmezi, majd az „evés" jelentését fejti ki. Közben hivatkozik egy prófétai versre – „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek" – (Iz 54, 13 vö. Jn 6,45), és a magyarázatot az első idézetet értelmező összefoglalással zárja (6,58). A beszéd ily módon magán viseli a rabbinikus homíliák ismertetőjegyeit.

Beszéde elején kijelenti, hogy a mannát nem Mózes, hanem az ő Atyja adta, aki most az igazi mennyei kenyeret ajándékozza. Erre hallgatói így kérlelik: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!" (6,34) Kérdés, hogy testi-anyagi kenyérre gondolnak-e, amint a modern kommentátorok túlnyomó része véli, vagy pedig megmaradnak a kenyér jelképes értelmezésénél. Ha az utóbbiról van szó, akkor azt várják Jézustól, hogy megadja nekik a törvény teljességét, vagyis azt, hogy „mindenkor" a törvény szerint cselekedjenek.

Jézus válasza meghökkentő:

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg többé soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan, mégsem hisztek. Mindaz, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, azt nem vetem ki. Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki küldött engem. Annak pedig, aki küldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyámnak ugyanis az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom az utolsó napon"(35-40).

A folytatásból érzékelhető: Jézus idézett szavaiból a hallgatóság azt veszi ki, hogy a mester ugyan joggal nevezi magát kenyérnek, amennyiben a benne hívők számára olyan, mint az éhezőknek a kenyér, a szomjazóknak a víz, ámde túl messzire megy, amikor azt állítja, hogy a mennyből szállt alá.

„A zsidók ekkor zúgolódni kezdtek ellene, mert ezt mondta: »Én vagyok az a kenyér, amelyik a mennyből szállt alá«, és azt mondták: »Nem Jézus ez, József fia, akinek apját-anyját jól ismerjük? Hogyan mondja most: 'A mennyből szálltam le'?«" (41-42).

Mindössze azt a kijelentést értették szó szerint, hogy Jézus a mennyből szállt alá, s ezen megbotránkoztak, a másik gondolatot azonban, ti. hogy ő „élő kenyér" volna, nem tartották elfogadhatatlannak. Ezt és az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket tehát képletesen értették. Jézus először válaszol a zúgolódóknak (43-47), majd megismétli a kenyérről mondottakat, mégpedig olyan határozottan és egyértelműen, hogy hallgatói elcsodálkoznak:

„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában és meghaltak. A kenyér, amely a mennyből szállt le, ilyen: aki eszik belőle, nem hal meg. Én vagyok az az életet adó kenyér, amelyik a mennyből szállt le. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, élni fog örökké. Sőt a kenyér, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért" (48-51).

Ha a jelenlévők az imént csak „zúgolódtak", immár vitatkozni kezdenek egymással. A vita tárgya az, hogy szó szerint érti-e Jézus, amit mond, vagy ismét képletesen beszél, más szóval: milyen értelemben adhatja eledelül a testét?

„A zsidók erre vitatkozni kezdtek egymás közt, és ezt kérdezgették: »Hogyan adhatja ez nekünk a testét eledelül?«" (52).

Ekkor már mindenki azt várja, hogy Jézus enyhíteni fog a csúnyán félreérthető megfogalmazáson, és felfedi szavainak rejtett jelentését. Ő azonban egészen másként cselekszik. Nemhogy nem enyhít szavain, hanem kizárja azok képletes értelmezését. Azzal az erős nyomatékkal kezdi válaszát, amit a különösen nagy súlyú tanítások előtt szokott mondani:

„Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, akkor az élet nincs bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon" (53-54).

Ha a zsinagógában még ezek után is akadt olyan ember, aki kétségbe vonta, hogy Jézus saját, valóságos hús-vér testéről beszélt, az igencsak elámulhatott a folytatáson:

„Ugyanis az én testem valóban étel (aléthész esztin brószisz), és az én vérem valóban ital (aléthész esztin poszisz). Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog általam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le. Ez nem olyan, mint amilyet az atyák ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké" (55-58).

Egyéb példabeszédektől (vö. Jn 10,1-11; 15,1-8) és könnyen félreérthető vagy valóban félreértett metaforák (vö. Jn 3,3-21; 4,32-34) használatától eltérően a kafarnaumi zsinagógában elmondottakkal kapcsolatban Jézus nem jelzi, hogy szavait képletesen kellene érteni. Korábban, még Jeruzsálemben ezt kérdezte Nikodémustól: „hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek?"(Jn 3,12), s lám, Kafarnaumban megkapjuk a választ: a mennyei kenyérről mondottakat csak képletes értelemben lennének hajlandók elhinni. A zsinagógát elhagyva tanítványainak szűkebb körével is megbeszéli az elhangzottakat. S ha valamikor, akkor e beszéd után igazán nagy szükség volt egy tisztázó beszélgetésre, hiszen a beszéd szó szerinti jelentése olyannyira botrányos, hogy még Jézus közvetlen tanítványait is felkavarja: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja?" (60). „Ez megbotránkoztat titeket?" – kérdezi tőlük. „Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol előzőleg volt? A Lélek az, aki éltet, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket mondtam nektek, lélek és élet" (61-63).

Vajon azáltal, hogy szavait léleknek (vagy szellemnek = pneuma) és életnek nevezi, arra utal, hogy az élő kenyérről szóló beszédet szellemileg kell értelmezni? Ha így lenne, kérdés, hogy miért nem csillapította le a zúgolódó tanítványokat a „kemény beszéd" szellemi értelmének felfedésével? A folytatásból ugyanis kiderül, hogy azok a tanítványok, akik nem hittek neki, végleg elfordultak tőle – „Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé" (66) –, s csak azok maradtak mellette, akik, noha nem tudták mire vélni szavait, hittek neki, mert, mint Péter mondja: „Uram kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje" (68). Miért hagyta Jézus odáig fajulni a dolgokat, hogy tanítványai közül sokan „visszavonultak tőle"? Miért nem mondta el nekik szavai képletes, szellemi jelentését?

Egyetlen logikus válasz kínálkozik ezekre a kérdésekre: a kafarnaumi beszédet szó szerint kell érteni. Annak a kijelentésnek tehát, amely oly sokakat megbotránkoztatott, van szó szerinti jelentése! Nem kétséges, hogy szellemi jelentése is van, ámde az nem rombolja le, nem oldja fel a betű szerinti jelentést.

Jézus figyelmeztet arra, hogy szavai szellem és élet. Az egyházatyák egybehangzóan szellemi tanításként is értelmezik, és az eucharisztikus áldozat majdani megalapítására is vonatkoztatják ezt a beszédet, hiszen Jézus jövő időben mondja: „A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért." A tanítványok az utolsó vacsorán (Mt 26,26-28; Mk 14,22-24; Lk 22,19-24; 1Kor 11,24-25) értették meg, miként adhatja Jézus emberi testét eledelül: az átváltoztatott kenyérben és borban, amely szellem és élet. Az utolsó vacsora hálaadó felajánlása a valódi testi és szellemi kenyérszaporítás, saját testének, a mennyből alászállott élő kenyérnek szentségi megszaporítása az eucharisztiában, aminek előképe a Tiberiásnál történt kenyérszaporítás, ahol az emberek „a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott" (eucharisztézantosz tou Küriou – Jn 6,23, vö. 6,11). Ugyanígy az utolsó vacsorán teljesedik be a kánai menyegzőn végbement csoda, s minden bizonnyal éppen erre utal Jézus rejtélyes válasza Mária megjegyzésére, mely szerint „nincs boruk": „Mi dolgod, s mi dolgom ezzel, asszony? Még nem jött el az én órám" (Jn 2,3), tudniillik szenvedésének órája.

A kafarnaumi beszédben tehát Jézus rendkívül szokatlan interpretációs módszer alkalmazására kénytelen rábírni hallgatóságát: a jelképes értelemtől a szó szerinti értelem elfogadásáig akarja vezetni őket. Ez rendszerint éppen ellenkezőleg történik, hiszen az értelmező a közvetlen jelentéstől halad a közvetett jelentés felé. Jézus hallgatósága azonban eleve metaforikusan értelmezte a mester szavait, mivel azok olyasminek a megtételére szólították fel őket, ami egyszerűen képtelenség, istentelenség és a leggyalázatosabb bűn. Eleinte úgy értették, mintha Jézus azt mondta volna: a testem „bizonyos értelemben" kenyér, vagy „olyan, mint" a kenyér. Jézus azonban nem ezt mondta, és nem akarta, hogy hallgatósága így értse őt. Ezért visszavezeti őket a kijelentés közvetlen, szó szerinti értelméhez, amelyhez még akkor is ragaszkodik, ha az összes tanítvány elhagyja. János evangéliumának elbeszélésből látjuk, hogy alig két nap alatt hogyan fordult el Jézustól több ezer ember. Csak férfiból több mint ötezer volt azok között, akik királlyá akarták tenni, mert jóllakatta őket a Genezáreti-tónál (6,10). Ráadásul a csoda híre pillanatok alatt elterjedt, úgyhogy másnapra még többen érkeztek arra a helyre, ahol a kenyeret ették (6,23), s mivel nem találták ott, utána mentek Kafarnaumba. A kafarnaumi zsinagógában elmondott beszéd végére azonban az előző nap árpakenyérrel jóllakatott sokaság hátat fordít az élő kenyérnek, s már csak a legszűkebb tanítványi kör marad Jézus mellett, de tőlük is megkérdezi: „Talán ti is el akartok menni?" (6,67).

Nem marad ott más, csak a tizenkettő, akik közül egy, mint az evangélista az elbeszélés végén hangsúlyozza, később árulója lett (6,72). Sem Júdás, sem Péter, sem a többi apostol nem értette még Kafarnaumban Jézus mondanivalóját. Péter és a többiek azért maradtak mellette, mert szilárdan hittek benne. Hitték, hogy ő „az Isten szentje", és meggyőződésük volt az, hogy Jézusnál vannak „az örök élet igéi", még ha ezeket az igéket szó szerint kell is érteni, ami olykor teljes képtelenségnek tűnik.

Heidl György

(A bejegyzéshez felhasználtam Érintés: Szó és kép a korai keresztény misztikában c. könyvem [Kairosz Kiadó, 2011] harmadik fejezetét.)