A Pécsi Egyházmegye különböző témakörökben és különböző célcsoportoknak évente több lelkigyakorlatot szervez. A szentírásolvasás elmélyítéséért, a Lectio Divina lelkigyakorlat mellett gyászolóknak, elváltaknak és újraházasodottaknak, de a kiégés megelőzéséért is tartanak több napos lelki programot. Ezekről az eseményekről Nyúl Viktor atyát, a Pécsi Egyházmegye Pasztorális Irodájának vezetőjét kérdeztük.

Milyen indíttatásból kezdett el az egyházmegye lelkigyakorlatokat szervezni?

Az idei mottónk a Római levél 5. fejezetének 5. verse „A remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a nekünk ajándékozott Szentlélek által.” Ezeket a lelkigyakorlatokat a remény jeleként szerveztük és szervezzük, mert reményünk, hogy Jézus Krisztus velünk van, Isten szeret bennünket. Ezt a reményünket fel tudjuk mutatni, konkrétan meg tudjuk mutatni a lelkigyakorlatokon keresztül. Ezeket Máriagyűdön tartjuk a Domus Marie lelkigyakorlatos házban, Mária házában. Ez a szép, ősi Mária kegyhely egyházmegyénk egyik lelki központja segít bennünket abban a maga csendjével, a maga atmoszférájával, lelkületével, hogy ebben a reményben, ami Istentől jön, el tudjunk mélyülni és ezt a reményt meg tudjuk találni, meg tudjuk érezni. Azon is gondolkodtunk Püspök atyával, hogy olyan csoportoknak is megmutassuk, akik különös gyengédséget is kívánnak az egyház részéről. Ilyenek az egyedülállók, az elváltak, a gyászolók, a betegek, a betegekkel foglalkozó dolgozók, és gondolok itt a kórház lelkészség által szervezett lelkigyakorlatokra, ami az ápolók és orvosok felé irányulnak vagy akár a pedagógusok felé.

A gyászolóknak hogyan lehet a reményt újra feleleveníteni, hiszen egy szakadás, tragédia történt az életükben?

Elsősorban úgy, hogy meghallgatjuk egymást, figyelünk egymásra. Közösen a csendben Isten szavára figyelünk, adunk teret a csendes, közös imádságnak, egyéni imádságnak a szentségimádásban. A kiengesztelődés szentségében is adunk teret a gyógyulásra. Ezek azok a programpontok, amiket szeretnénk a lelkigyakorlatban is megtenni. Kiemelném a Rózsafüzér útját, mert Máriára, a Szentlélek indíttatásaira figyelve hiszem azt, hogy Isten az, aki gyógyítja a sebeket. Isten az, aki megvigasztal. Egy lelkigyakorlatban sosem a lelkigyakorlatot tartó atya vezeti a lelkigyakorlatot, hanem a Szentlélek az, aki munkálkodik mindenkiben, a gyakorlatot tartó csak segít egy-egy szempont megadásával.

Az özvegyek és gyászolók lelkigyakorlatát most első alkalommal szerveztük meg itt az egyházmegyében. Nemrég Bíró László püspök atyával beszélgettem, és ő bátorított arra, hogy fontos lenne azon családok felé is fordulni, akik ebben az élethelyzetben vannak. Bíró László püspök atyáék már tartottak ilyen lelkigyakorlatot a Házas Hétvége program lelkiség szervezésében Lábady Tamás özvegye vezetésével, akit felhívtam, tanácsot kértem, meghallgattam véleményét, gondolatait, amik segítségével szervezzük most mi is és majd ősszel is. Azt gondoltuk, hogy mindenki számára meghirdetjük ezt, amit igyekeztünk minél több felületen közzé tenni és minél több felé eljuttatni.

Sokszor éri az a vád a katolikus egyházat, hogy az elváltakat kitaszítja, nem fogadja el őket, hiszen a házasság szentségét törték meg. Ön hogy látja ezt, mit gondol erről?

Nagyon fontos néhány dolgot tisztázni. Először is fontos azt tudatosítanunk, hogy a házasság egy életre szóló, felbonthatatlan szeretetkötelék egy férfi és egy nő között. „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” – tanítja Jézus. A katolikus egyházunk ezért ragaszkodik ahhoz, hogy a házasság szentségét, annak egységét, felbonthatatlanságát őrizni kell. Ez isteni parancs, amivel Isteni hűségünket megéljük és kifejezzük. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy vannak, akiknek különböző okok miatt a házasságukban nehézségek adódtak, így úgy adódott, hogy a házaspárok már nem élnek együtt. Ezt a helyzetet is valamilyen szinten kezelni kell, de természetesen itt is az embert igyekszünk nézni. Az embert, aki független attól, hogy milyen élethelyzetben van, független attól, hogy mit tett vagy mit nem tett. Ember és Isten gyermeke. A tisztelet jár, tisztelettel és gyengédséggel kell fordulni felé. Fontos azt is hangsúlyozni, amit egy alkalomkor Ferenc pápa mondott: nincsenek B kategóriás keresztények. Különösen az egyedülállóknak, az elváltak felé kell kommunikálnunk azt, hogy ők teljesen az egyház tagjai. Az Anyaszentegyház szeretettel tekint rájuk és Isten szereti őket, de egy olyan szituációban vannak, ami nehéz, ami nehézséget jelent. Egy ilyen lelkigyakorlat a meghallgatás, a közös beszélgetés, az imádság, Isten szavára való odafigyelés a szentségimádás által valóban gyógyítanak. Tapasztaltam én is, hogy a tavalyi lelkigyakorlat során, amelyet Madocsai Beáék szerveztek Máriagyűdön, ott a kiscsoportos beszélgetések, tapasztalatok, közös dicsőítések, étkezések gyógyítóan hatottak mindannyiunkra.

Miben lehet gyógyulást tapasztalni?

Abban, hogy mosolyt, derűt és békét lehet látni az arcán, ami annak is a jele, hogy béke van a szívében. Gyógyulás az, hogy ő beszélhetett az élethelyzetéről, a problémájáról. Szembesülhetett azzal, hogy mások is vannak, lehetnek hasonló helyzetben. Esetleg tanulhatnak is egymástól, hogy ki hogyan küzdötte meg ezt az élethelyzetet. Természetesen azt is látnunk kell, hogy egyházjogilag azok, akik külön vannak, egyedül állók, de egyházi házasságuk köti őket és nem létesítenek új kapcsolatot, akkor ők járulhatnak szentségekhez: szentgyónáshoz, szentáldozáshoz. Természetesen törekedni kell, mindent megtenni, hogy az a házasság rendeződjék, ha még lehet a kiengesztelődés, megbocsátás kegyelmei által. Közelíteni kell a házaspárokat egymás felé. Sajnos van olyan szituáció is, amikor ez a közeledés már emberileg nem működik. Ilyenkor ott van a kísérés, az együttérzés, a barátság kifejezése ezen testvéreink felé.

A gyászolók és özvegyek lelkigyakorlatához visszatérve, miért ajánlja ezt a lelkigyakorlatot ebben az élethelyzetben lévő embertársainknak?

Hiszem azt, hogy az Isten minden lelkigyakorlaton ajándékokat készít mindenkinek. Hogy konkrétan mi ez az ajándék, azt előre nem lehet tudni. Nyitottsággal szeretnék én is belelépni ebbe a lelkigyakorlatba, és erre a hívom a résztvevőket is. Biztos vagyok abban, hogy a Lélek megajándékoz bennünket, ha mi is nyitottsággal közeledünk felé.  Most a lelkigyakorlatunk első napján egy pszichológus ismerősömet is elhívtam, hogy ráhangolódjunk arra, hogy a pszichológia tudománya mit tanít az ebben az élethelyzetben lévő emberek számára. Ez segít és én is hiszem azt, hogy ez segítségünkre szolgál. Utána egy özvegy tanúságtételére kerül sor, ahol elmondja, hogy ő hogyan élte meg a fájdalmát, özvegység tragédiáját; milyen nehézségeket tapasztalt, illetve mik azok a kapaszkodási pontok, amiknek segítségével ki tudott jönni ebből a nehéz helyzetből, milyen új tapasztalatai voltak, amiken keresztül gyógyulni tudott. Hiszem azt, hogy ha olyan ember beszél erről, aki ebben benne van, átélte, akkor az is hathat azokra, akik hallják őt.

Azt természetesen nem látom előre, hogy a résztvevők a gyász fázisának melyik szakaszában vannak, hány éve özvegyek, de hiszem azt, hogy a sok imádság, elcsendesedés, a Szentírás közös olvasása, Szentségimádás, séták segítenek abban, hogy Isten szava formáljon, mert Isten szava nem marad el hatás nélkül, átjár, átformál, alakít. Itt szeretném kiemelni a lelkigyakorlat egyik legfontosabb részét, amikor is együtt, közösen járjuk végig a Rózsafüzér útját, fölzarándoklunk a Pieta szoborhoz, ahol Mária az ő halott fiát fogja az ölében, aki tudja, hogy mi a gyász, mit jelent gyászolni. Mária jegyese József is korábban meghalt, mint Mária, így Mária az özvegységet is megtapasztalta. Hiszem azt, hogy Máriát szemlélve, aki tudja mi az a gyász, együtt tud érezni a gyászolókkal és tud reményt, utat mutatni, mert az a Mária, aki halott fiát tartotta kezében a feltámadás után találkozik Jézussal. Vagyis a halál után is van élet. Azt szeretném még megerősíteni a jelenlévőkben majd, hogy van Mennyország, van örök élet. Az elhunyt szeretteinkkel, elhunyt házastárssal nem végérvényesen szakadt meg a kapcsolat, hanem átmenetileg. Hisszük és reméljük, hogy a Mennyországban majd találkozunk velük. Bíró László püspök atya fogalmazta meg egyszer egy gyász helyzetben, hogy a keresztény ember tudja, hogy nem a temetőben találkozik elhunyt szeretteivel, hanem az imádságban. Most amikor az Eucharisztikus Kongresszusra készülünk, akkor abban is szeretnék megerősödni, hogy az Eucharisztia közösség nem csak az egyház élő tagjaival, hanem szoros kapcsolat a mennyben lévő lelkekkel is. Amikor az Eucharisztiát szemlélem, imádom a Szentségimádásban, amikor a szentáldozásban táplálkozom az Ő szent testével, akkor Jézus által a legszorosabb kapcsolatban vagyok elhunyt szeretteimmel. Hiszem azt, hogy akik a Mennyben vannak, azok szemtől-szembe látják Jézust és így mi is kapcsolatban maradunk velük. Ez az a remény, ami nem csal meg, hogy van Mennyország, nem a gyászé, nem a szenvedésé, hanem az életé, a derűé az utolsó szó.

Mit lehet akkor tenni, amikor haragszik a Teremtőre az, aki elveszítette szerelmét, férjét, feleségét, gyermekét?

Tanulmányaimból tudom, hogy a gyász folyamatának van egy ilyen szakasza is, amiről fontos, hogy tudjunk, hogy tudjuk van ilyen szakasz. Nem szabad semmiképpen vitába szállnunk ilyenkor vele, nem szabad ítélkezni. Úgy gondolom meg kell hallgatni és azt kell megerősíteni bennük – amit Benedek pápa is mondott –, hogy arra nincs válasz, miért pont az én szerettem halt meg, vagy miért olyan fiatalon halt meg; csak egyet tudunk tenni, hogy együtt sírunk velük és imádkozunk. Dosztojevszkijtől is idézett a pápa, aki azt mondja, hogy „…mi nem tudjuk a válaszokat, de azt megnyugtató tudni, hogy Isten tudja a választ.”  Tehát itt a bizalom a fontos, hogy Isten irgalmas atya abban a helyzetben is, amikor én haragszom – mert haragudni kell, haragudni szabad, szabad a haragot kifejeznem –, mert hiszem, hogy Isten kezében minden jóra fordul előbb-utóbb. Fontos, hogy tudjunk gyászolni, tudjunk sírni, ahogy Jézus is gyászolt, amikor Lázár meghalt. A gyász az emberhez hozzátartozó tapasztalat. Hiba lenne túllépni ezt a fázist, hiba lenne azonnal, elhamarkodottan vigasztalni.

Van igény ezekre a lelkigyakorlatokra?

Mivel még most kezdtük, ezért nem látom még átfogóbban. Most erre a lelkigyakorlatra 13-an jelentkeztek. Biztosan lehetne ezt jobban hirdetni, még jobban motiválni az embereket. Voltak, akik szívesen eljöttek volna, de nem értek rá; voltak, akik valószínűleg nem hallottak róla. Hiszem azt, hogy van igény, hiszen tudjuk, hogy sokan vannak. Hiszem, hogy aki eljön ide, megtapasztalja Isten gyengédségét és hazatérve mások felé is tudják sugározni ezt a reményt.

Mit üzen a gyászolóknak?

Két dolgot. Az egyik az, hogy szabad érezni a fájdalmat, szabad érezni a gyászt, szabad gyengének lenni, szabad sírni, mert ez a mi emberségünkből, emberi mivoltunkból fakad és vigasztaló arra gondolni, hogy Jézus is gyászolt és sírt. Így azzal a Jézussal lehetek még szorosabb kapcsolatban, aki mindenben eggyé vált az emberrel a bűnt kivéve. Vagyis a gyászban is, a fájdalomban is és magában a halál tapasztalatában is. Merjenek gyengék lenni, a gyászukat kifejezni.

A másik a remény, hogy van Mennyország. Nem itt a földi életben kell berendezkednünk véglegesen, hanem a Mennyország a célunk, oda kell hazajutnunk.

Elváltaknak, újra házasultaknak, egyedül állóknak mit üzen a novemberi lelkigyakorlat kapcsán?

Azt üzenném nekik, hogy nincsenek B kategóriás keresztények. Érezzék ők is azt, hogy teljes körű tagjai az egyházunknak; az egyház számukra is édesanya, egymásnak testvérei vagyunk és Isten a mi irgalmas atyánk.

Akik tehetik, tegyenek meg mindent házasságuk ápolásáért, hogy újból házasságuk rendeződjék. Ha erre sajnos már nincs lehetőség, akkor találják meg ebben az élethelyzetben saját szerepüket, hivatásukat, küldetésüket az egyház tanításának megfelelően. Így is lehet értékes, szép, Istennek tetsző életet élni. Illetve üzenném még azt, hogy keressenek maguknak egy közösséget, mert a közösség ilyenkor különösen is hat. Keressenek egy lelki atyát, akivel időnként tudnak beszélgetni bánataikról, örömeikről.

Soron következő lelkigyakorlatok a Pécsi Egyházmegye szervezésében

Lectio Divina lelkigyakorlat

2019. augusztus 5-8.
Vezeti: Nyúl Viktor pasztorális helynök
Bővebb információ és jelentkezés itt.

Erőforrás kutatás, avagy lehetőségeink a kiégés megelőzésére

2019. szeptember 6-8.
Vezeti: Versegi Beáta nővér, Bajnóczi Sz. Sára nővér
Bővebb információ és jelentkezés itt.

Elváltak, egyedülálló szülők lelkigyakorlata

2019. november 15-17.
Vezeti: Madocsai Bea és munkatársai
Bővebb információ és jelentkezés itt.

Fotó: Loósz Róbert