A sírást a görögök általában asszonyi dolognak tartották, olyasminek, ami méltatlan egy szabad férfihoz. Az Iliász első énekében Agamemnón parancsára elvezetik a foglyul ejtett, szépséges Briszéiszt Akhilleusz sátrából, mire a nagy erejű harcos sértetten félrevonul és zokog, ami egyáltalán nem vet rá jó fényt, sőt súlyos következményei lesznek.
Platón szerint az efféle, siránkozó hősökről szóló költemények nem is valók azoknak az ifjaknak, akikre az állam ügyeinek intézését és az ország védelmét kívánjuk bízni (Állam 387d-388d).
A Bibliában viszont a legkiválóbb férfiak is sírnak, gondoljunk csak Jeremiás siralmaira, a bűnbánati zsoltárokra vagy magára Jézusra, aki látva, hogy a betániai Mária és gyászolók siratják Lázárt, „a lelke mélyéig megrendült … és könnyezett” (Jn 11, 33-34). Ha a megtestesült Isten-Ige könnyezett, akkor nem szégyen az, ha egy férfi sír.
Az egyház a legkorábbi időktől fogva a Szentlélek sajátos ajándékaként tartja számon a „könnyek adományát”, a bűnbánó lélek megtisztulásának látható jelét. A férfiak könnyeit azonban manapság is szégyellni valónak tartjuk, és talán ezért ejt zavarba bennünket az a sok könny, amellyel Szent Ágoston híres Vallomásait olvasva találkozhatunk. Ebben a páratlan nyelvi leleményességgel és gondolati mélységgel megírt nyilvános gyónásban hemzsegnek a szépen kimunkált költői képek, amelyek érzékletes visszaadása olykor nehéz feladatot ró a fordítókra. A sírás és zokogás metaforái egy-egy kevéssé sikerült fordításban érzelgős nyavalygásnak tűnhetnek, és az olvasó feszengeni kezd, mert a fordítás érzelmi túlfűtöttsége elfedi a költői kép eredeti értelmét. Valami efféle történt nálunk azzal a szakasszal is (9.6.14), amelyben Ágoston visszaemlékezik a megkeresztelkedését követő napokra, amikor a gyülekezetben énekelt himnuszok egészen felkavarták. Maga a keresztség 387. április 24-én történt Milánóban. A város püspöke, Ambrus csak néhány évvel korábban honosította meg egyházában azt a szokást, hogy a gyülekezet tagjai ünnepélyes himnuszokat énekeltek, mégpedig keleti módon, antifonálisan, azaz két csoportban, egymásnak felelgetve. Egy közkézen forgó fordításban a himnuszok hatásáról ezt olvassuk: „Mennyi könnyem elfolyt akkor himnuszok és zsoltárok éneklése közben! Mélyen meghatottak a templomodban édesen csengő énekek. Beözönlöttek a hangok füleimbe, szívemre rászállt az igazság harmata, kigyulladtak bennem a jámbor érzések, megeredtek könnyeim – s a könnyek igen jól estek nekem.”
Hogyan? A himnuszok hangjainak hatására Ágoston szívére harmat szállt alá, e harmat alól fellángoltak az érzelmei, és megeredtek a könnyei? Egy másik, szintén népszerű fordításban hasonló képzavart találunk: „Nagy megindulásomban ó mennyit zokogtam himnuszaid és énekeid nyomán. Ezek olyan édes szavakkal csendülnek egyházad ölén. Belecsörgedeztek fülembe a szavak és szívemben föltündökölt az igazság. Így kapott lángra bennem a jámborság parazsa, patakokban csordogált a könnyem és jól éreztem bennük magamat.” A Vallomások legjobb, de sajnos nem teljes magyar fordításában, amelyet Balogh József készített el, a költői kép már érthetőbb, de legalábbis nem zavaros: „Mennyit sírtam, himnuszaid és énekeid közben, zengő templomod hangjaitól mélyen megindítva! E hangok fülembe ömlöttek, az igazság szétáradt szívemen, kegyes érzés szökött elő belőle, könnyeim folytak s boldog érzés fogott el sírásom közepette.”
Egyik idézett fordítás sem adja vissza Ágoston utalását a tartályában forrásnak induló és seprőjétől megtisztuló újborra. Talán így érthetőbb: „Mennyit sírtam himnuszaid és énekeid közben, édesen zengő egyházad hangjaitól mélyen megindítva! E hangok a fülembe ömlöttek, és szívemben letisztult az igazság, és forrásnak indult benne a jámborság érzése, és kibuggyantak könnyeim, és jól estek nekem.” Az egyházi közösségben énekelt himnuszok hangjai úgy ömlöttek a fülén át a szívébe, ahogyan a mustot öntjük szüretkor a hordóba. Az énekek nem egyszerűen szépségükkel nyűgözték le, hanem a bennük megénekelt tanítás igazsága ért célba, ez hatolt el egészen a szíve mélyéig. Az új tanítás, az evangélium az a tiszta must, az újbor, amelyet nem öntenek régi tömlőkbe, mert azok szétszakadnának (Mt 9,17, Mk 2,22, Lk 5,37, vö. Jób 32,19). A keresztségben újjászületett ember szíve ilyen „új tömlő”, amely immár alkalmas az újbor befogadására. A korábban nyughatatlanul kereső Ágostonban az evangélium igazságának elfogadásával letisztultak az érzések, és mint a seprőtől elkülönülő bor, forrásnak indult benne az, amit jobb híján a „jámborság érzésének” (affectus pietatis) fordítottam, de végső soron a lelkében felébredő Isten- és a felebarát iránti szeretetet jelenti. Ennek hatására törnek elő a könnyek, amint a forrásban lévő bor is kibuggyan a hordóból. Már nem a bűnbánat, hanem az öröm könnyei ezek – ahogyan talán a halott Lázárt feltámasztó Jézus is örömében könnyezett, mert előre tudta, mi fog történni, tudta, hogy Lázár visszatér a halálból.
Nem minden ének képes elérni azt a hatást, amelyről Ágoston a Vallomások e szakaszában megemlékezett. Csupán a himnuszok alkalmasak rá, mert a himnuszok Istent dicséről énekek, amelyek úgy tanítanak, hogy egyszersmind felébresztik bennünk annak szeretetét, akit öröménekünkkel dicsérünk.
„A himnuszok énekelt istendicséretek. A himnuszok Isten dicséretét magukban foglaló énekek. Ha van dicséret, de az nem Istené, akkor nincsen himnusz. Ha van dicséret, és ha az Isten dicsérete, ámde nem éneklik, akkor ez nem himnusz. A himnuszhoz tehát három dolog szükséges: dicséret, amely Isten dicsérete, és éneklés. … Aki dicséretet énekel, nem csupán dicsér, hanem vidáman dicsér. Aki dicséretet énekel, nem csupán énekel, hanem szereti is azt, akit megénekel. Aki vallomást tesz, dicséretével tanít, aki szeret, énekével érzelmet fejez ki.”
(Szent Ágoston Zsoltár-magyarázatok 72.1.)
Heidl György
Fotó: wikipedia.org
