Eucharisztikus sorozatunkat Szent Ambrus ünnepén (december 7.) a nagy egyházatya néhány gondolatának felidézésével folytatjuk.
A legkorábbi ismert latin nyelvű misztagogikus, vagyis a keresztség és az eucharisztia szentségét magyarázó katekézisek Szent Ambrus (megh. 397) nevéhez fűződnek. A rövid De mysteriis szerzőségét soha nem vonták kétségbe, a De sacramentis-t viszont néhányan elvitatták Milánó püspökétől. Ámbár aligha kétséges az ambrusi szerzőség, a beszédsorozatnak ettől függetlenül is óriási jelentősége van, mivel egyedülálló módon enged bepillantást a 4. századi latin egyház szentség-teológiájának mélyére és a misztagógikus beavatás részleteibe.
Ambrus szerint a keresztvíz megszentelése és az eucharisztikus adományok, a kenyér és a bor konszekrációja között nagyon szoros párhuzam, sőt lényegi azonosság van. Krisztus teremtő szava, amely a semmiből képes létezőt alkotni, képes megváltoztatni a teremtett dolgok természetét. Amikor a pap a keresztelőmedence vizének megszenteléskor elmondja az imádságot, és a Szentlelket hívja a vízre, akkor a víz természete átalakul, és az újjászületés fürdőjévé válik. Hasonlóképpen, amikor a pap a megfelelő alkalommal megismétli Krisztusnak az utolsó vacsorán mondott szavait („ez az én testem…, ez az én vérem kelyhe…”), akkor e szavak és az adományokra lehívott Szentlélek ereje megváltoztatják a kenyér és a bor természetét. A „mennyei szó” a kenyérből megalkotja Krisztus testét, a vízzel kevert borból pedig Krisztus vérét (Sacr. 4.4.16-19.). E „mennyei szó” teremtő és átváltoztató erejét jelképezi a vessző, amellyel Mózes elválasztotta a Vörös-tenger vizét (Kiv 14,21 kk.); a bot, amellyel megédesítette a keserű forrásvizet (Kiv 15,23 kk); és ugyanezt jelzi a fadarab, mellyel Elizeus a vízbe esett fejszevasat a felszínre hozta (2Kir 6,6).
„Mi a lényege mindenekelőtt annak az előképnek, amely Mózes idejében történt? Az, hogy amikor szomjas volt a zsidó nép és zúgolódott, mert nem talált vizet, Isten megparancsolta Mózesnek, érintse meg botjával a sziklát (vö. Kiv 17,1-7). Mózes így tett, és a sziklából nagy vízsugár tört elő. Ezt mondja erre az Apostol: Ittak az őket követő szilából; a szikla pedig Krisztus volt (1Kor 10,4). Nem volt mozdulatlan a szikla, amely a népet követte. Te is igyál, hogy téged is Krisztus kövessen. Lásd a misztériumot: Mózes a prófétát jelenti; a bot pedig Isten igéjét. A pap Isten igéjével érinti a sziklát, és víz folyik belőle, s Isten népe iszik abból. Megérinti a pap a kelyhet, elárad a víz a kehelyben, az örök életre szökell, és Isten népe issza, aki elnyerte Isten kegyelmét.” (Sacr. 5.1.3.)
A De mysteriis párhuzamos szakaszaiban (50-51) szintén botos csodák sorozatára hivatkozik Ambrus, azt igazolandó, hogy a szentelés, a „mennyei szó” képes megváltoztatni a természet rendjét. Mózes eldobott botja kígyóvá változik, majd ismét bot lesz belőle (Kiv 4,3); Mózes imádságára a vérré változott vizekből eltűnik a vér (Kir 7,19-21); botjával kettéválasztja a Vörös-tengert (Kiv 14,21), vizet fakaszt a sziklából, ihatóvá teszi Merra vizét (Kiv 15,22-25); Elizeus botja a víz színére vonzza a fejszevasat (2Kir 6,5). Mindezek után levonja a következtetést: „Ha az emberi áldásnak olyan nagy volt a hatalma, hogy megváltoztatta a természetet, mit mondjunk az isteni szentelésről, amelyben magának az Üdvözítőnek szavai fejtik ki erejüket? Mert az a szentség, amit magadhoz veszel, Krisztus szava által valósul meg.” (Myst 9.52) A bot jelképezi Krisztus szavát, amelyet a pap akkor mond ki, amikor a keresztség vizét a keresztségi liturgia invokációjában megszenteli, és amikor az eucharisztikus liturgián megismétli Krisztus alapító szavait a kenyér és a bor átváltoztatásakor. A pap által kimondott, de valójában isteni szavak természetfeletti erejüknél fogva képesek megváltoztatni a természet rendjét, és ezért a szentelés után a víz már nem közönséges víz, hanem az isteni kegyelem közvetítője, a kenyér és a bor pedig Krisztus valóságos teste és vére.
Heidl György
Képek
- Keresztelőkút a pécsi Székesegyház Corpus Christi kápolnájában. Aichinger Simon ötvös műve 1794-ből. Copf stílusú, aranyozott bronz kútpalást, a tetején Jézus és Keresztelő Szent János alakja. A lábazatot Bauer Ferenc szobrász készítette siklósi márványból. Fotó: Loósz Róbert
- A vakonszületett meggyógyítása; A kánai borcsoda, Lázár feltámasztása - ókeresztény szarkofág részlete (4. század). Vatican inv.31556.3.1. A szerző felvétele
