1935-ben jelent meg németül, majd hamarosan francia és angol fordításban is Herbert Doms morálteológus élénk vitát kiváltó, de korszakalkotónak bizonyult munkája, „A házasság értelméről és céljáról”. Már a cím is egyfajta szembehelyezkedés a sok évszázados felfogással, miszerint a házasság elsődleges célja az utódnemzés, és minden egyéb cél ennek van alárendelve.
Doms ezzel szemben a házasság értelmére (Sinn, sens, meaning) kérdez rá, elválasztva azt a “cél” fogalmától. Elgondolása mély rokonságban áll kortársa, Dietrich von Hildebrand perszonalista házasságfilozófiájával. Mindkét szerző nézetei erőteljesen befolyásolták a II. Vatikáni Zsinat vonatkozó dokumentumának (Gaudium et Spes) végső szövegváltozatát és II. János Pál pápa házasságteológiáját.
Doms szerint egyetlen emberi kapcsolat sem annyira különleges, mint a két nem kapcsolata, amely az emberi egzisztencia minden szintjén: szellemi, pszichikai és fizikai síkon is kölcsönös. A nemi különbség az egész személyiséget meghatározza, és csak egy egész életút teszi teljessé. A két nem spirituálisan kevésbé, ám testét tekintve annál inkább különbözik, és a test teljessé tétele az egész ember teljessé válásának kifejeződése. A hagyományos, szenttamási elgondolással szemben azt hangsúlyozta, hogy a házasság mint tartós életközösség nem az utódnemzésnek, hanem a férj és feleség közvetlen önátadásának a következménye. Nem a gyermek tartja össze a házasokat külsőleg, hanem saját kapcsolatuk egyesíti őket bensőleg, amit Doms sajátos német terminussal jelölt: Zweieinigkeit. A kifejezés a Ter 2,24 versre utal: „és a kettő egy test lesz”, azaz „kettőegységgé”, vagy „kettő-az-egybeniséggé”.
A házasság lényegileg emberi jelenség, egyes állatok rövidebb-hosszabb ideig tartó együttlétét csak a szavakkal visszaélve nevezhetjük házasságnak. A házassághoz ugyanis szükség van az értelemre, amely felismeri a házasság értékeit és meghatározza törvényeit, valamint szükség van szexuálisan különböző testekre is, amivel viszont az angyalok nem rendelkeznek. Az emberi szexualitás nemcsak a fajfenntartást szolgálja, hanem az egyes ember személyiségét is alakítja. Férfi és nő egysége, a „kettő-az-egybeniség” a házasságban lesz azzá az életformává, amely két együtt élő ember számára a lehető legbensőségesebb módon valósulhat meg. Férj és feleség szexuális egyesülése személyiségük legmélyére gyakorol hatást, és közvetlenül függ a szellemi élettől, az értelemtől és akarattól.
Az ember érzéki természete képes kifejezni szellemi tartalmat, ami fokozottan igaz a szexuális aktusra, amely ráadásul nem is csupán kifejezője a szellemi tartalomnak, hanem valamiképpen megvalósítója. A személy önátadása a szexuális aktusban sokkal személyesebb, mint amit verbális kommunikációval el lehet érni. Más cselekvésektől eltérően, amelyek közvetve hatnak az emberre, a szexuális aktus közvetlen. Nem jele valaminek, hanem az Én – Te kapcsolat közvetlen megvalósulása, amelyben a partnerek kölcsönösen kiegészítik egymást. Az Én nem testi jelek közvetítését veszi igénybe szeretetének kifejezésére, hanem saját, az Éntől elválaszthatatlan testét, vagyis teljes, valódi önmagát adja át a másiknak, ahogyan a másik is valódi önmagát adja oda neki. „A házastársi szerelem szükségképpen olyan szerelem, amelynek sajátos tárgya az, ami az egyénben ineffabile [kimondhatatlan – H.GY.]. Ha a házassági aktus tiszta és erényes, akkor szükségképpen napvilágra hozza ezt a bensőséges szerelmet, még ha nem létezett is a házassági szertartás megtartásakor. Ha már létezett ez a szerelem, az aktus megerősíti és elmélyíti.” Az aktussal nem csupán fizikai egység jön létre. Ha megtörtént, a két ember kapcsolata már soha nem lesz olyan, mint amilyen előtte volt: több, mint biológiai egyesülés, egyfajta titokzatos, de valódi metafizikai egység a következménye.
Heidl György
Fotó: Életünk a család!
