Vallomásainak kilencedik könyvébe Ágoston beleszőtt egy sajátos szentéletrajzot édesanyjáról, Mónikáról. Több, mint egy évtizeddel az asszony halála után e bekezdések megírásakor a fiút az édesanyja iránti mély szeretet és hála vezérli, Hippo püspökét a buzdítás, a keresztény filozófust pedig a tanítás szándéka vezeti.
A fiú megemlékezik a keresztény családról, amelyben egykor Mónika felnőtt, az idős dadáról, aki szigorúan fogta a gyermekeket, és a cselédlányról, aki jogos, de bántó szándékú megjegyzésével eltérítette egy rossz szokásától kis úrnőjét. Nem hallgat a szenvedésről sem, amelyet édesapjának, a nem rossz szándékú, de otromba Patriciusnak hűtlensége és indulatossága okozott a végtelenül türelmes asszonynak.
A püspök jellemzésében Mónika megbocsátó, rendíthetetlen hitű keresztény, aki a legnagyobb csapásokat is béketűréssel, és olykor teljesen megalapozatlannak tűnő reménnyel viseli, és aki nem csak szenvedő asszonytársait tanítja a házasság felbonthatatlanságáról, de férjét és fiát is igyekszik szelíden Krisztushoz vezetni – s aki végül sikerrel jár. Mónika szerény, de makacsul kitartó asszony, aki lefegyverzi eleinte ellenséges anyósát, kibékíti viszálykodó barátnőit, szótlanságával példát mutat a fecsegőknek és pletykálkodóknak.
Mónika ugyanakkor filozófus is, aki még halála előtt eljut a teljes bölcsességre, és legutolsó evilági kívánságáról is képes lemondani, jelesül arról, hogy elhunyt férje mellett temessék majd el. Ágoston, Mónika és barátaik ugyanis a kihajózáshoz kedvező alkalomra várnak Ostiában, Róma kikötővárosában, hogy visszatérhessenek Africába, Karthágóba. Mónika azonban már nem térhet haza.
Ágoston megemlékezik egy kettejük közötti beszélgetésről, amely néhány nappal Mónika halála előtt történt. Anya és fia a beszélgetés során bejártak egy szellemi-intellektuális utat, amiről Pál apostol is írt (Róm 1,20), amikor a teremtmények szépségének csodálata révén fokról-fokra fölemelkedtek a Teremtőhöz, s megérintették az örök Bölcsességet. Mónika itt filozófusként jelenik meg, akit a bölcsesség szeretet tüzel, és aki csakugyan eljut a valódi bölcsesség „megérintéséhez".
Idealizált leírása lenne ez egy egyszerű beszélgetésnek, amelyet ráadásul egy pogány filozófusnak, Plótinosznak a szavaival mesél el később Ágoston püspök? Talán idealizált, de bizonyosan nem alaptalan a leírás. A legelső, még keresztsége előtt, de már megtérése után írt írásaiban is úgy beszél édesanyjáról Ágoston, mint aki eljutott oda, ahova sok bölcselő szeretne eljutni. A kereszténység ugyanis filozófia, a bölcsesség szeretete. A bölcsesség pedig azonos Isten Fiával, hiszen ő Isten ereje és bölcsessége. Aki felismeri Jézus Krisztusban az örök Igét, az Atyával egylényegű Fiút, az emberben az Istent, az eljut a bölcsességre. Mónika felismerte, és segített másoknak is felismerni. Ilyen értelemben filozófus.
„S bensőnkben elmélkedve, beszélgetve, műveidet csodálva mind följebb emelkedtünk. Eljutottunk elménk világába és áthaladtunk rajta, hogy a kifogyhatatlan bőség birodalmát elérjük, ahol az Igazság eledelével örökké táplálod Izraelt, s ahol az élet a Bölcsesség, amely létrehozza mindazt, ami volt és lesz. A Bölcsesség azonban maga nem jő létre; olyan amilyen volt és olyan is lesz mindig; „volt" és „lesz" nincsen számára, csupán „van", mert örökkévaló; a volt és lesz pedig nem örökkévaló. S míg így beszélünk s áhítozunk utána, egész szívünk megdobbanásával mintha hozzáérnénk – sóhaj szakad ki belőlünk, és odahagyván lelkünk zsengéit, visszatérünk hangunk morajához, ahol a szónak kezdete és vége van. De mi hasonló a te szavadhoz, Uram, amely önmagában örökké megmarad, el nem avul és mindent megújít?" (Vallomások 9.24. Balogh József fordítása)
Szöveg és képek: Heidl György
