Szent Ágoston (354-430) gondolatai mélyebben meghatározták az európai történelmet, mint Nagy Sándor kardja vagy Napóleon ágyúi. Szellemi hatása messze felülmúlja a felvilágosodás gondolkodóiét, lenyűgözően gazdag életműve pedig talán csak két másik keresztény szellemóriáséval, Órigenészével (184 körül - 254) és Aranyszájú Szent Jánoséval (347 - 407) mérhető össze.
Azokban a különleges évtizedekben alkotott, amikor Róma fokozatosan elveszítette isteneit, és elfogadta a Krisztus-hitet, és amikor a benső ellentétektől feszülő keresztény egyház a birodalom legjelentősebb intézményévé lett. Az átalakulás időszakában Ágostonnak püspökként, teológusként és a pogány filozófiát és irodalmat jól ismerő értelmiségiként is meghatározó szerep jutott.
Mint az észak-afrikai Hippo püspöke összeütközésbe került Donatus követőivel, akik szerint az egyház a szentek közössége, így ott nincs helyük azoknak, akik súlyosan vétkeznek, vagy akik elbuknak a keresztényüldözések során. Ágoston világosan látta ennek a későbbi évszázadokban is lépten-nyomon felbukkanó elgondolásnak a veszélyeit, és ezért a teológiai és szentírási érvek mellett olykor politikai eszközökkel is küzdött a donatisták ellen.
A donatizmusnál is elhibázottabbnak tartotta a perzsa Mani tanítványainak világképét, amely arra az eszmére épül, amelyre napjaink divatos mozifilmjei és regényei is, tudniillik, hogy a Rossz éppen úgy örök valóság, mint a Jó, a létezés voltaképpen e kettő véget nem érő harca. Ágoston éveken át tagja volt a manicheus közösségnek, 386-ban történt megtérése után azonban legfőbb ellenfelükké vált, és rámutatott tanaik ellentmondásosságára, istenképük sekélyességére.
A harmadik jelentős eszmei irányzat, amellyel Ágoston 413-tól élete végéig kénytelen volt vitázni, a katolikus egyházon belül jelentkezett. Pelagius, ez a művelt, megnyerő, és rövid idő alatt komoly befolyásra szert tett teológus – Ágoston értelmezésében – azt az eszmét kezdte hirdetni, hogy az ember önerejéből is képes mindig a jót választani, és ily módon eljutni az életszentség legmagasabb fokára. Ágoston szerint e látszólag barátságos elmélet eltekint az ősbűn súlyos következményeitől, az emberi természet jelenlegi gyengeségétől, megromlott állapotától, s ezért valójában komor és embertelen elgondolás. Megkérdőjelezi Krisztus megváltó tettének kitüntetett és megkerülhetetlen jellegét, az isteni kegyelem szerepét a bukott ember felemelésében, ráadásul veszedelmes válaszfalat húz tökéletesek és tökéletlenek közé, megdicsőült szentek és „átlagkeresztények" közé. Pelagius szerint ugyanis, ha valaki úgy érzi, hogy nem képes szentté válni, az magára vessen, Ágoston viszont azt tanítja, hogy Isten kegyelme mindenkiben működik, ezért semmi okunk kétségbeesni. Gyengék vagyunk, esendők, de Isten át tudja törni a bűn falát, hiszen már az is kegyelem, amikor a jót akarjuk választani.
Ágoston időszerű. Nem azért, mert bámulatosan sokat írt olyan kérdésekről, amelyek ma is mindannyiunkat foglalkoztatnak, hanem azért, mert minden kérdést Krisztus tanítása alapján igyekezett a lehető legmélyrehatóbban elemezni, mindig szem előtt tartva azt az igazságot, hogy a legelvontabbnak tűnő eszméknek is gyakorlati következményeik vannak.
Heidl György
