„Üdvösségünk egész misztériuma bölcsen árnyék, képmás és igazság által rendeztetett el. A törvényben ugyanis, amint a szent Apostol mondja, az eljövendő javaknak árnyéka volt, nem maga a dolgok képmása (Zsid 10.1)".
Hitvalló Szent Maximosz (580-662) e szavakkal hivatkozik a Zsidókhoz írt levélre. Másutt is hasonlóképpen fogalmaz: „Mindaz, ami az Ószövetségben van, árnyék, ami pedig az Újszövetségben áll előttünk, kép. Az igazság a dolgok eljövendő állapota." Továbbá: „a törvényben az evangélium árnyéka van, az Evangélium pedig az eljövendő javak képmása. Az előbbi megtiltja, hogy rosszat cselekedjünk, az utóbbi pedig jócselekedetekre buzdít". A törvény tilt, az evangélium buzdít, hogy az igazságból, az eljövendő javakból részesüljünk. Maximosz szerint mindaz, ami most az egyház liturgiájában végbemegy, a világ végső állapotának a képe. A liturgikus szertartások és történések – bevonulások, olvasmányok, énekek, Háromszorszent éneklése, békecsók, Hitvallás, Miatyánk, felajánlás, stb. – mind-mind az eljövendő javak, a végidőben megnyilvánuló igazságok sajátos képmása. Sajátos, mert a képben az eljövendő már valóságosan jelen van, és mert jelen van, a liturgia az istenismeretre törekvő lélekben is végbemegy, a liturgikus események egyben a lélek fölemelkedésének és tökéletesedésének mozzanatai.
Időbeni világunk nem az örökkévalóság ellentétpárja, hanem beágyazódik az örökkévalóságba, mint magzat az anyaméhbe. A vége nem halála, hanem megszületése. Az örök valóságok tehát méhükben hordozzák időbeni képeiket, amelyek szintén magukban foglalják történeti előképeiket. Az időben kibomlik az örök, mert az üdvösség történetében fokozatosan látható lesz, mintegy elővételeződik a végső állapot. Valójában a végső dolgok szervezik történetté népek és emberek elillanó életét. Előbb nagyon homályosan, szinte észrevétlenül bontakozik ki a történet, majd a homályt eloszlatja Krisztus megtestesülése, halála és feltámadása, s az így beköszöntött új korszakban, a kegyelem idején már képben van jelen az, ami teljességében még csak közelít felénk.
Krisztus feltámadt, fölment a mennybe és az Atya jobbján ül. Mivel ez a valóság, a keresztény istentisztelet ebben a valóságban zajlik, a keresztény a szentségek által részese az örök Mának. A keresztségben tagja lesz Krisztus titokzatos testének, az egyháznak, az eucharisztiában pedig teljes közösségre jut a Fővel, Krisztussal. A beavatás szentségi módon történik, a Szentlélek erejéből. A Lélek a keresztség vizét alkalmassá teszi arra, hogy az ember újjászülessen, és ugyanő az eucharisztia kenyerét és borát Krisztus szavainak erejével Krisztus testévé és vérévé változtatja.
Eucharisztián az óegyház nem csupán az átváltoztatott kenyeret és bort értette, hanem az egész hálaadó összejövetelt, amelynek középpontjában a szentség, a mysterium fidei áll. Így hát az egész gyülekezet eucharisztikus, az egész egyház eucharisztikus, s ezért benne, mint Nagy Szent Gergely mondja, összekapcsolódik az ég és a föld. „Gondoljuk meg, mily nagyszerű szentség ez miértünk, amely mindig az egyszülött Fiú szenvedését utánozza, hogy bocsánatot nyerjünk. Melyik hívő kételkedhet, hogy az áldozatbemutatás órájában a főpap szavára megnyílnak az egek, hogy Jézus Krisztus e misztériumában jelen vannak az angyali karok, a mélység egyesül a magassággal, a föld összekapcsolódik az egekkel, a láthatókból és láthatatlanokból létrejön az egység?"
Heidl György
