Egy friss vatikáni állásfoglalás szerint a zsidók egyértelműen részesei Isten üdvözítő tervének, még ha nem is hisznek Jézus Krisztusban. Hol tart ma a katolikus egyház és a zsidóság közötti párbeszéd 50 évvel a Nostra aetate nyilatkozat után?
Ferenc pápa látogatása a római zsinagógában 2016 januárjában
Amikor január 17-én Ferenc pápa látogatást tett a római zsinagógában, folytatta azt a sort, amelyet elődei, Szent II. János Pál (1986) és XVI. Benedek (2010) kezdtek meg. Erre utalt Riccardo di Segni római főrabbi, amikor a pápát köszöntve megjegyezte, hogy a rabbinikus bírói hagyomány szerint a háromszor ismételt cselekedet már chazaka, vagyis rögzített szokásnak számít.
A római zsinagógában elmondott beszédében Ferenc pápaemlítést tett arról a valódi és sajátos átalakulásról, amely az elmúlt ötven esztendőben történt a keresztények és zsidók közötti kapcsolatban. De mi is történt ötven évvel ezelőtt?
A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) Nostra aetate, vagyis „Korunkban" kezdetű nyilatkozata új korszakot nyitott meg azzal, hogy friss szemléletet és addig szokatlan nyelvezetet vezetett be a katolikus egyház zsidósághoz való viszonyában. Onnantól kezdve a zsidókkal való kapcsolatot (is) a párbeszéd szellemisége hatja át.
Ennek a párbeszédnek újabb állomásaként a Szentszék zsidósággal folytatott kapcsolatainak bizottsága 2015. december 10-én új dokumentumot tett közzé. Ez a szentszéki irat alapvetően két vitás kérdést igyekszik tisztázni a kölcsönös tisztelet és elfogadás jegyében. Először is kijelenti, hogy a katolikusoknak nem kell megtéríteniük a zsidókat. Az egyház arra van kötelezve, hogy a zsidókat, akik az egy Istenben hisznek, kezelje eltérően az evangelizáció szempontjából a többi vallású vagy világnézetű embertől. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az egyház nem végez és nem támogat semmilyen intézményes missziós munkát a zsidók körében, amely a kereszténység felvételére akarná rábírni őket. Ez azonban nem zárja ki, hogy egyes keresztény emberek tanúságot tegyenek saját hitükről zsidó társaik előtt, noha ezt is nagy érzékenységgel szükséges megtenni.
Másrészről az új dokumentum próbálja feloldani azt az ellentmondást, amely a Nostra aetate nyilatkozat két állítása között húzódik: egyrészt, hogy „az Egyház Isten új népe" (NÆ 4.), másrészt hogy „a zsidók az atyák miatt nagyon kedvesek Istennek, aki nem bánja meg ajándékait és hívását" (uo.). A tavalyi dokumentum így összegzi a katolikus egyház mai felfogását:
„Isten Izraelt egyedülálló küldetéssel ruházta fel, és minden nép üdvözítésének titokzatos tervét (vö. 1Tim 2,4) nem teljesíti be anélkül, hogy elsőszülött gyermeke (vö. Kiv 4,22) ne kapna részt belőle. Ebből nyilvánvalóan következik az, hogy Pál a Rómaiaknak írt levelében határozottan nemet mond a maga által feltett kérdésre, hogy Isten elvetette volna-e saját népét. Pál ellentmondást nem tűrően állítja: »hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok« (Róm 11,29). Az, hogy a zsidók részesei Isten üdvösségének, teológiailag megkérdőjelezhetetlen, de hogy ez hogyan lehetséges Krisztus kifejezett megvallása nélkül, az kifürkészhetetlen isteni misztérium, és az is marad." (Isten ajándékai és meghívása visszavonhatatlanok 5.)
A Nostra aetate dokumentummal megkezdett korszak igazi újdonsága abban rejlik, hogy a valódi párbeszéd alapján állva mindkét fél azzal a komolysággal fordul „a másik"-hoz, amelyet maga számára is megkíván. A kérdés az, hogy a kereszténység hogyan tudja értékelni és elfogadni a zsidóságot a zsidóság feltételei mellett, illetve viszont. A kölcsönös válaszkeresésben kulcsfogalommá vált „az idősebb testvér" kifejezés, amelyet előbb Martin Buber zsidó filozófus (1878-1965) Jézusra [Zwei Glaubensweisen (Zürich, 1950), 11.], II. János Pál pedig a zsidóság egészére alkalmazott (1986. IV. 13.). Az egymásra való reflexió ugyanis tükröt tart mind a keresztények, mind a zsidók elé, amelyben önazonosságukat az Ábrahámnak megígért és a Mózesen keresztül kinyilvánított szövetség jelentését kutatva mélyíthetik el.
Néhány nappal a fent említett szentszéki irat megjelenése előtt ortodox rabbik egy csoportja is közzétett egy nyilatkozatot, amelyben elismerik a keresztény hit pozitív teológiai státuszát. „Elismerjük, hogy a kereszténység létrejötte nem hiba vagy véletlen műve, hanem isteni akarat eredménye volt és ajándék a nemzeteknek. I-ten a zsidó és a keresztény vallás elválasztásával a hitben erősen különböző partnereket szándékozott létrehozni, s nem ellenségeket teremteni" – áll a huszonöt rabbi nyilatkozatában (Mika Klára fordítása). Bár nyilvánvalóan ezzel ellenkező hangok is megszólalnak, mégis ez is a zsidó–keresztény párbeszéd egy újabb mérföldkövét jelenti.
Joshua Koffman: Synagoga és Ecclesia korunkban
(2015, Szent József Egyetem, Philadelphia, USA)
Ezt a megújult szellemiséget fejezi ki Joshua Koffman amerikai szobrász Synagoga és Ecclesia korunkban című alkotása, amelyet 2015 őszén a Nostra aetate megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából állítottak fel a philadelphiai Szent József Egyetem területén. A két allegorikus női alak az egyházat és a zsidóságot jelképezi. A korábbi, középkori ikonográfiától eltérően mindketten büszkén koronát viselnek, egymás mellett egyenrangú felekként foglalnak helyet, és tanulmányozzák egymás szent iratait, amelyek a saját, Istenhez fűződő kapcsolatuk lenyomatai.
Csigi Péter
