Advent első vasárnapjával, december 1-én megkezdődik az új egyházi év, amelyet ez alkalommal A betű fémjelez (A, B és C évek váltják egymást).

A katolikus templomokban és családi otthonokban elhelyezik az adventi koszorút, az év egyik legnagyobb ünnepének előkészületeként. Miért nem esik egybe a polgári és az egyházi év kezdete? Egyáltalán mit kell tudni az egyházi időszámításról? Ezen kérdések mellett, évértékelő szándékkal ám a jövőbe tekintve kérdezte Harasztovics Arnold, a Pécsi Egyházmegye sajtósa Udvardy György veszprémi érseket, pécsi apostoli kormányzót.

Kedves Érsek atya!

Közeleg az új egyházi év kezdete. Bizonyára nagyon sokan nem tudják, hogy a Katolikus Egyházban az új év nem január 1-én, hanem adventtel kezdődik. Mi ennek a hagyománya?

Számunkra Jézus Krisztus a középpont, Jézus Krisztus az Alfa és az Omega és az Ő személye, tanítása és megváltása átjárja az emberi életünk minden dimenzióját. Átjárja a tereinket, átjárja a kapcsolatainkat, de ugyanígy Jézus Krisztus határozza meg az időt is az ember számára. Amikor mi időben gondolkodunk, akkor messze fölülmúljuk azt a fajta evidenciát, ami a pogány vallásokban gyakran előfordult, miszerint a természet körforgását alapul véve ciklikus időspirált gondoltak el, de egyébként ez nem halad semmi felé. Óriási változás volt a zsidó gondolkodás, mely szerint az Isten a történelemnek az ura, Ő a teremtés kezdete, a beteljesülés, és minden nyílegyenesen felé irányul, mutat és legfőképpen a választott népnek a történetében teljesedik ki. Ezeket mind figyelembe véve – de ezt messze fölülmúlva –Jézus Krisztusnak a halála és feltámadása az időszemléletnek is új dimenziót ad. Nemcsak haladunk a teremtéstől a születésig, a halálig, a föltámadásig, a beteljesülésig, hanem ez az idő számunkra az üdvösségnek az ideje. Annak az ideje, ahol fölfedezhetjük Isten szeretetét, fölfedezhetjük Isten irgalmát, életcélunkat, életünk értelmét és meg tudjuk tenni azokat a cselekedeteket, amelyek Krisztushoz hasonlóak, krisztusi cselekedetek. Éppen ezért az időt is ez a Krisztus-centrikusság határozza meg, vagyis mindent az Ő életének az eseményeihez mérünk. Így, amikor új egyházi évet kezdünk, akkor az Ő születésének a megünneplésére készülünk. Jézus születése az időnek egy olyan meghatározó momentuma, amikor hosszú várakozás után, évmilliárdok után az emberiség reménye, reménytelensége után közel jön és kézzelfoghatóvá válik. Isten belép az ember világába. Ez a kapcsolat azt eredményezi, hogy utána már mindent Jézus életének az eseményeihez mérünk - ahogyan a páli levélben olvassuk –, mert növekedni akarunk az Ő életének a teljességére. Olyanok akarunk lenni, abban látjuk az emberi létnek a teljességét, aki Krisztus maga. Ezért tehát az egyházi év azzal az évezredes várakozással kezdődik, ami ott van mindannyiunk életében, szinte hordozzuk őseinknek a várakozását. Gyönyörűen fejezi ki ezt az adventi ének, amikor azt mondja, hogy mint száraz falevél módjára fúj bennünket a szél sehonnan, sehová. És akkor egyszer csak Isten belép az ember életébe, emberi sorsunkat vállalja, növekszik, tanít bennünket, ráismer a világra, ráismer a szegénységre, a tudásra, az emberi sötétségre is és odaadja az életét. Meghal, föltámad és ez a föltámadás, amihez viszonyítva tekintünk értékesnek vagy értéktelennek bármit is, például az időt is. Az egyházi évben a Krisztus életéhez kapcsolódó frázisok jelennek meg az Egyház kiérlelt hagyományában. Tulajdonképpen az egyházi évben – a liturgikus évben – Krisztus misztériumát ünnepeljük napról-napra. Ennek egy évenként visszatérő, de mégis növekvő, a beteljesedés fele mutató tapasztalata az új egyházi év kezdete, ami adventtel kezdődik.

Az egyházi év végén járunk, hadd kérdezzem meg: hogyan értékeli az elmúlt évet?

Ahogyan Krisztus átjárja az időnket, a kapcsolatainkat, a feladatainkat, tevékenységünket, betölti a tereinket, én azt gondolom, hogy az értékelés is ez alapján kell, hogy történjék. Ha számokat akarunk, ha eredményeket akarunk, ezek is lehetnek mutatók, ezek is lehetnek fontosak, de általában a felszínről beszélnek.  Természetesen ennek is örülünk. Örülünk az intézményeink fejlesztésének, örülünk a katolikus oktatási intézménybe járó diákok számának növekedésének, az ott tanító pedagógusok személyes és szakmai fejlődésének. Örülünk a plébániai közösségek megújulásának, vagy éppen a karitatív tevékenység előmozdításának. A napi hittanóráknak, amiből közel 20 ezer gyermek részesedik az egyházmegye egészében, ami azért egy óriási szám. Ez a közoktatásban résztvevő gyermekeknek 50%-ot meghaladó aránya. Örülünk a plébániai közösségeknek.

De természetesen örülni kell, –amiről megfeledkezünk, mert annyira természetesnek tűnik– a vasárnap ünneplésének: van lehetőségünk megünnepelni a vasárnapot. Hol szentmisével, hol  igeliturgia megünneplésével, az eucharisztikus egyesüléssel, az igeliturgiát végzők segítségével, akik az egyház megbízásából végzik ezt a munkát.

Ugyanakkor mindenképp örömnek kell tekinteni azt, hogy az a világ, ami körülöttünk épül nem csak épületekben, nemcsak utakban, nemcsak oktatási intézményekben csúcsosodik ki. Ezek az épülések valójában a kultúrának a növekedését jelenítik meg számunkra. A kultúrára pedig úgy tekintünk, mint feladatra is, ahol kell, hogy az evangélium kifejtse hatását, de úgy is tekintünk  a kultúrára, mint értelmező, hordozó közegre, ahol az emberiség tapasztalata, az Egyház evangelizációs céljai, eszközei emberhez méltóan, az ember, az adott kultúra emberének megfelelően tudnak megjelenni. Ezeknek örülni kell.

Azt gondolom, hogy mindezek foglalataként örülhetünk azoknak a kapcsolatoknak, amelyeket éltetünk, amelyekért meg kell küzdenünk, amelyek fájdalmasak is, de mégis a halál, a föltámadás dinamikáját mutatják meg számunkra. Jó az értékeléskor visszatekinteni a választott jelmondatunkra, ami az idei esztendőt irányította.  („A remény pedig nem csal meg, mert Isten az Ő Szentlelke által kiárasztott mindent, amire szükségünk van.” Róm 5,5) Láthatjuk: ezzel a kiáradó Szentlélekkel, a mindennel szembesülhettünk. Hihetjük, hogy növekedtünk is. 

 LOR8044 Egyedi

Az elmúlt egy-két éves időszakban pályázati és saját forrásból több mint 40 templom újult meg, vagy megújulása folyamatban van. Ez egy kimagasló teljesítmény. Miért tartotta fontosnak ezt a fajta építkezést?

Ez a negyvenet meghaladó szám a mostani rövidebb ciklusra vonatkozik, hiszen a templomfelújításoknak, restaurálásoknak a munkája több pályázati ciklushoz, vagy különböző típusú pályázathoz kötődik. Ebben az utóbbiban újítottuk fel ezt a negyvenet. Egyébként most már nyolcvanhoz közelít azon templomok száma, amely felújításra került. Fontos, hogy minden közösség számára legyen egy hely, ahol egészen bizonyosan létrejöhet az Istennel való találkozás. A templom ilyen hely. Egy faluközösség életében a templom egy olyan fix pont, amihez képest ők maguk is mérik az időt. A templom harangjához, a templom órájához mérik az eseményeket, amikor misére hív, vagy amikor halottat harangoznak. De ugyanígy az utak is odavezetnek. Ez jelzi azt, hogy a templomaink az emberi lét, a kultúrának, a hitnek a meghatározó helyei. Természetesen kulturális intézmények is, hiszen kulturális jelentőségük is van. Az is természetes, hogy egy adott kor építészeti stílusát hordozzák. A templomaink jelentős része 200 évnél idősebb, van néhány 300 évet meghaladó templomunk is, ami nagyon nagy büszkeség, mert az akkori ember hitét fejezi ki, de nagyon nagy feladatot, felellőséget és terhet is jelent, hiszen ezek műemlék jellegű épületek, amelyek az akkori kor megoldásaival a mai hívőkre olyan nehézséget okoz, amelyet nem képesek megoldani. Egyébként sosem egy hitközösség egymagában tartotta el a templomait, hanem mindig a kegyúr volt az, aki gondoskodott erről. Más esetben a földesúr volt, akinek a rendelkezésére ált a földtulajdon, vagy a káptalan, a püspök, vagy valamilyen más testület, amely ezt gondozta. Ezek hosszú évtizedek óta nem léteznek, így elengedhetetlenül szükséges, hogy azok az Európai Uniós vagy éppen állami, kormányzati támogatások ezt a nagyon nagy kultúramentő és hitet mentő tevékenységet segítsék, támogassák. Ezeket elfogadjuk, mert az evangelizáció célját szolgálja.

Ön most egyszerre két egyházmegyét vezet. Veszprémben ismerkedni, építkezni kell. Pécsett pedig a megkezdett munka folytatásán tevékenykedik. Ez nem kis feladat. Hogyan tudja ezt a két felelősségteljes feladatot megszervezni, megoldani? Mi motiválja ebben?

Legfőbb motivációm a Szentatya döntése, ami egyértelműen az Isten akaratát jelenti felém is, és nemcsak felém, hanem a rábízottak felé is. Ez a legnagyobb erőforrás és bizonyosság. Ebből következően szükséges fölmérni mind az emberi, mind az evangélium hirdetéséhez elengedhetetlenül hozzá tartozó célokat: a lelkipásztori szolgálat irányítását, az igehirdetés szolgálatát, az intézményvezetésnek a szolgálatát, de ugyanígy a hivataloknak a szolgálatát is. Hála Istennek, munkatársaim ebben nagy segítségemre vannak. Különösen fontos volt ez akkor, amikor a két hivatalnak a működését volt szükséges összehangolni, akár az információáramlást, a naptárkezelést és a jogosultságokat illetően. Sikerült kialakítani egy olyan munkarendet, ami sokkal feszesebb, mint amikor csak egy egyházmegyét kell irányítani –ezt a munkatársak elfogadták, még akkor is, ha a korábbi gyakorlattól eltérő módon kell a munkájukat végezni, hiszen ők is osztoznak ebből az isteni akaratból: átlátták, hogy az egyházmegyék érdeke ezt megkívánja. Ezért nagyon hálás vagyok. Az egyházi törvénykönyv az apostoli kormányzó, az apostoli adminisztrátor szolgálatáról úgy beszél, mint aki teljes joggal, hatalommal végzi a szolgálatát, de átmeneti jelleggel. Tehát mindenképpen arra számítunk, hogy hamarosan megérkezik az a megyéspüspök, aki a munkát átveszi és a maga karizmáinak megfelelően folytatja.

 LOR8053 Egyedi

Milyen visszatekinteni a Pécsi Egyházmegyében végzett közel 9 éves püspöki szolgálatára?

Természetes, hogy magam számára próbáltam akár összegzést is végezni, akár a személyes fejlődésemet illetően megállapítani azokat a pontokat, amelyek meghatározóak voltak, és ugyanezt igyekeztem a hívek közössége szempontjából is. Azt gondolom, hogy az előbb elmondottakat is figyelembe véve elsőként arról a pasztorális tervről beszélnék, mellyel rövid távon, három évre igyekeztünk megnevezni a legszükségesebb feladatokat, mellyel az egyházmegyében az örömhírt hathatósabban el tudjuk juttatni az emberekhez. Másrészt  intézményfejlesztésről, beruházásokról, turisztikai fejlesztésekről lehet beszélni. Ezek nagyon fontosak, meghatározó szerepet töltenek be az egyházmegye életében. Igazából, aminek örülni kell az azok a csendben végzett napi szolgálatok, amelyeket a katekéták, a lelkipásztorok végeznek a maguk szentség kiszolgáltatásával, a maguk szolgálatával. Én ezt tekintem értéknek.

A közös munkánk kezdetén Jeremiás próféta egyik mondatát vettük mottóul („Reményt, és jövőt adok nektek.” Jer 29,11). Ez egy nagyon nagy erővel bíró jelmondat! Azt gondolom, hogy ennek a reménységnek többféle dimenzióját sikerült föltárni, mind a szülők-családok, betegek-szegények előtt, mind a világi partnerek előtt. Látjuk, hogy ez a jövő sokszor bizonytalan, vagy olyan elemeket tartalmaz, amelyekről kiderül, hogy nincsenek a hatalmunk, a befolyásunk alatt. Ezekre azonban mégsem félelemmel tekintünk, hanem úgy, hogy van erőnk, vannak eszközeink, van tapasztalatunk, hogy hogyan kell a jóért megküzdeni. Azt gondolom, hogy ezért mindenképpen köszönet illeti a Jó Istent.

Ön mint pap, főpásztor mit kapott a baranyai, tolnai tájakon végzett szolgálattól?

Ez az egyházmegye gyönyörű. Óriási történelmi és kulturális hagyományokkal bír, hiszen éppen az idei esztendő székesegyházi régészeti kutatásának egy nagy eredménye, hogy a III. század végétől, a IV. század elejétől egyértelműen lehet bizonyítani a keresztény jelenlétet és a keresztény kultuszt a székesegyház tövében, magában a székesegyházban. Ez egy óriási hagyomány, ami kötelezett engem. Nagyon hálás vagyok azokért a kapcsolatokért, amit a paptestvérekkel, intézményvezetőkkel, katekétákkal, világi vezetőkkel, polgármesterekkel, szakhatóságok vezetőivel sikerült kialakítanom. Ugyanígy hála tölt el az oktatás, az egyetem világának a képviselőivel való kapcsolatért is.

Van-e esetleg valami, ami hiányozni fog Önnek innen a Pécsi Egyházmegyéből?

A találkozás mindig egy nagyon érdekes dinamikával bír, hozzuk a magunk tapasztalatát. A találkozásban valami történik, amit több rétegben, több síkon tudunk értelmezni. Nagyon sok elemét csak utólag tudjuk felfedezni. Azonban a találkozásból ki kell lépni. Egészen bizonyos, hogy a találkozás egy gazdagodással tölti el a találkozásban részt vetteket. Ez mindenképpen hálával tölt el. Az is a tapasztalatunk, hogy tovább kell menni és az is a Krisztusismeretben nagy tapasztalat, hogy egyetlen egy kapcsolatot sem kell megtagadni, sem pedig a feledés homályára bízni.

 LOR8070 Egyedi

Hagyományt teremtett azzal, hogy minden egyházi év kezdetén az adott évre egy mottóval indítja útra az egyházmegyét és a benne élőket. Miért esett a választás az új mottóra? Mit szeretne üzenni vele?  

Alap vezérfonal továbbra is a reménység, a remény ébrentartása és most az Eucharisztikus Kongresszust is szem előtt tartva úgy gondoltuk, hogy a reménynek azt a részét, azt a dimenzióját emeljük ki, ami az Istentől kapott ajándékot emeli ki. Ez nekünk jó, hiszen az Eucharisztiáról van szó. A következő évnek a jelmondata, amit szeretnénk beépíteni a pasztorális gyakorlatunkba, tevékenységünkbe: „Jó reménységgel ajándékozott meg bennünket az Isten.” Egy nagyon egyszerű mondat Pál Apostol Leveléből (2Tessz 2,16). Ezt szeretnénk megélni, hogy ma mi a jó reményünk? Ezt fedezzük fel ajándékként. Azt gondolom, hogy mind az igehirdetésben, családpasztorációs találkozókon, katekéták találkozóin, oktatási intézményeinkben ezt a jó reménységet tudjuk kibontani, fölfedezni Istentől kapott ajándékként. 

A polgári év kezdetén az emberek fogadalmakat tesznek. Érsek atya tett már fogadalmat?

Nem. Azért, mert úgy tekintek a növekedésre, (persze vannak olyan események, momentumok, amelyek új látásmódot adnak, egy ilyen évforduló vagy évfordulók is jelenthetik ezt) hogy valójában a növekedésünk a Szentlélekben történik. Arra próbálok figyelni, hogy a Lélek mire ösztönöz. Mégpedig a Lélek eszköztárával, nem csak a sugallatok által, nem csak valamilyen jó vagy rossz érzés keltése által, hanem az Egyház hagyományában kialakul, nagyon világos kategóriákkal is, ahogy erről például Ferenc pápa az elmúlt évben kiadott Gaudete et Exsultate (Örvendjetek és ujjongjatok) kezdetű buzdításában beszél, hogy mi szükséges ahhoz, hogy szentté tudjunk válni. Hogy milyen lépéseket kell megtenni ezen az úton. Ezek nagyon konkrét, tanulható lépések. Ha tanulhatóak, akkor tanulandóak, ha tanulandóak, akkor követni is kell. Tehát én így tekintek a növekedésre. A Lélek vezet bennünket, még pedig azon a módon, hogy az Egyház hagyománya ezt mutatja. Szokták ahhoz hasonlítani, hogy a mai ember legegyszerűbben a zöldmezős beruházásokban érzi jól magát, ahol nagyon könnyen, látványosan, hetek alatt lehet óriási épületeket, csarnokokat felhúzni, minden eleme új, minden kiszámított, pontosan kiszámítható. Éppen Szent Ágoston mondja, hogy az emberi fejlődés nem ilyen,a régi épületnek az elemeit, köveit, festményeit is beépíti, de megújítja azt,  szervesen, organikusan a múltra építve, azt fölhasználva, de azt megújítva tudunk növekedni. Ezt szeretném én magam is követni.

Veszprémi érsekként, pécsi apostoli kormányzóként mit üzen a két egyházmegye, az egyház híveinek?

A Pécsi Egyházmegye számára azt gondolom, hogy egy ajándék fölfedezése lehet a szentírási mottónak a kibontása. Jó reménységgel ajándékozott meg bennünket az Isten. (2Tessz 2,16)

A Veszprémi Egyházmegyében, amennyire van módom, volt módom ebben a rövid időben megismerni a közösségeket, intézményeket, vezető személyeket, lelkipásztorokat – és ezt egyébként a beiktatási beszédben is hangsúlyoztam – ott a keresztény identitást tartom fontosnak megerősíteni. Talán ezt most leginkább a Péter levél egyik részlete fejezi ki: Ti választott nemzettség, királyi papság, tulajdonul kiválasztott nép vagytok. (1Pt 2,9) Egy méltóságot hordoz ez, amit a keresztségben megkaptunk és ezt a keresztségből fakadó méltóságot szeretném, ha egyre mélyebben, egyre nagyobb örömmel tudnánk fölfedezni és megélni.

Fotó: Loósz Róbert