Ahogy karnyújtásnyira került hamvazószerda, lassan a vidám mulatságok időszakának is vége szakad. Mert bizony van ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. (Préd 3,4) Mielőtt azonban beköszöntene a böjti időszak, érdemes elgondolkodni a tánc jelentőségéről a teológiai gondolkodásban.
A Szentírásban lépten-nyomon előkerül a tánc. Ezek között talán Mirjamnak (Kiv 15,20), Jiftach leányának (Bír 11,34) vagy Szalóménak (Mk 6,22; Mt 14,6-7) a tánca a legemlékezetesebb.
A Zsoltárok könyvében pedig többek között ezt a szakaszt találjuk: Dicsőítsétek nevét körtánccal, játsszatok előtte dobon és hárfán! Mert az Úr kedvét leli népében, győzelemmel koszorúzza a megalázottakat. (Zsolt 149,3-4)
A tánc alkalmas a keresztény hit két alapvető igazságának megragadására. Az egyik a megtestesülés. Ahogyan táncot lehetetlen elképzelni test nélkül, úgy a kereszténységhez is lényegileg hozzátartozik az inkarnáció. Az Ige testté lett, és közöttünk élt. (Jn 1,14) A másik igazság, amelyre a tánc rávilágít, Isten dinamikája, eleven mozgása. Melissa Raphael teológusnő a „kinyilatkoztatás kinetikus energiájának” nevezi azt, ahogyan Isten együtt mozog, együtt vándorol Izrael népével, és feltárja magát számára. (Judaism and the Visual Image: A Jewish Theology of Art, 6. fejezet) Nem pusztán ott van közöttük, hanem Isten egyszerre lép, együtt „táncol” a választottjával. Ez az interpretáció az Isten és Izrael között megnyilvánuló szeretetkapcsolat bensőségességét és elevenségét domborítja ki.
Jézus nyilvános működése is állandó mozgás, voltaképpen egy nagy utazás, hiszen városról-városra halad, miközben nincs hová lehajtania a fejét (vö. Mt 8,20). Jézus lépésről-lépésre mozog a beteljesedés, a keresztre feszítettség mozdulatlansága felé. Noha az evangéliumok nem tesznek konkrét említést arról, hogy Jézus táncolt volna, úgy tűnik, ez a gondolat megragadta a későbbi követők képzeletét. Az apokrif János cselekedetei, amely a második században keletkezett gnosztikus irat, és nem része a hivatalos kánonnak, leír egy esetet, valószínűleg a keresztre feszítés előtti utolsó estét, amikor Jézus tanítványaival együtt táncol és énekel.
Mielőtt a törvénytelen zsidók elfogták volna, akiknek a törvénytelen kígyó volt a törvényadójuk, összegyűjtött mindnyájunkat, és így szólt: „Mielőtt átadatom amazoknak, énekeljünk himnuszt az Atyának, és így menjünk elébe annak, ami történni fog.” Megparancsolta tehát nekünk, hogy formáljunk egy kört. Megfogtuk egymás kezét, Ő pedig középre került, és így utasított: „Az áment ti feleljétek rá nekem.” Énekelni kezdett tehát, és ezt mondta: „Dicsőség neked, Atyám.” Mi pedig kört formálva ámennel válaszoltunk neki.
A Tomorrow Shall Be My Dancing Day kezdetű hagyományos angol karácsonyi énekben az evangéliumból jól ismert történeteket Jézus egyes szám első személyben mondja el úgy, hogy életét és küldetését egy tánchoz hasonlítja. E gondolatot folytatta Sydney Carter (1915-2004) angol dalszerző és muzsikus is, aki 1963-ban írt egy dalt Lord of the Dance címmel, amely hamar nagy népszerűségre tett szert nemcsak az ír zenét játszó és mindenféle iskolai zenekarok körében, hanem legnagyobb meglepetésére elfogadott templomi énekké is vált. A dal versszakaiban Jézus mindenkit táncba hív, a galileai halászoktól kezdve a farizeusokig és írástudókig. Akiknek tetszett Jézus tánca, azok csatlakoztak hozzá, akiknek nem, azok elutasították őt magát is. A tánc ura pedig nagypénteken még a gonosszal a hátán is megpróbált táncolni, és bár kudarcot vallott, az ő táncának sosem lesz vége, mivel ő a tánc és az élet ura.
Jézus, mindenkit megpróbál táncba hívni, mintha azt mondaná: Ha nem táncoltok velem, soha nem fogjátok megérteni, hogy mit is akarok, és kimaradtok abból az örömből, amely a tiétek lehetne. Aki csak magában ücsörög a sarokban, nem tud élvezni egy táncmulatságot. Ugyanígy az Isten országában is csak annak lesz része, aki beáll a körbe, aki engedi, hogy Jézus bevonja az ő táncába. Így lesz az ő tánca az én táncom, a mi közös táncunk.
Csigi Péter
