A fenti címmel jelent meg 2007-ben a jeles egyháztörténész és tanár, Katus László tanulmánykötete. Szomorú apropóját adja az írásnak, hogy életének 87. évében, január 26-án végleg elment a hazai egyháztörténet-írás utolsó nagy polihisztora, aki diákok nemzedékeit tanította a Pécsi Tudományegyetemen és a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán tudományra, emberségre egyaránt.
Bár hite miatt hosszú időre parkolópályára kényszerült, az egyháztörténetet soha nem hagyta el. Erről így vallott a 80. születésnapján: „Engem az egyház múltjában nem annyira az intézmény története érdekelt, hanem inkább a keresztény gondolkodás fejlődése, s azok a személyek, csoportok, vallási irányzatok, akik, vagy amelyek a maguk korában arra törekedtek, hogy az evangéliumi üzenetet az itt és most élő emberek számára érthető formában és nyelven, hatékonyan közvetítsék.” Ő maga is ilyen volt, nem csupán a szavaival, az egész lényével nevelt, szerény, halk stílusával példát adott a tanítványainak. Komolyan vette Jézus szavait: ,,A nemzetek királyai uralkodnak a népeken, és a hatalmasok jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így tegyetek, hanem aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga. Mert ki nagyobb: az, aki az asztalnál ül, vagy az, aki felszolgál? Nem az, aki az asztalnál ül? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál.”
(Lk 22, 25-27)
A tudományt és a kutatást ugyanígy evangelizációs eszköznek tekintette. Magáénak érezte II. János Pál pápa szavait, aki szerint az egyháztörténetnek óriási felelőssége van abban, hogy az egyházban ma zajló vitákban fel tudjon mutatni elfeledett opciókat és használható modelleket, melyek a történelem emlékezete nélkül elvesztek volna. „Az egyház bizonyosan nem fél a történelemből fakadó igazságtól.” – idézte gyakran a történelmi tapasztalat fontosságára oly érzékeny Szentatyát. Ő maga is így állt hozzá a tudományos kérdésekhez, legyen az a középkor szerelmi élete, vagy éppen az I. Vatikáni Zsinat vitás kérdései.
Lételeme volt a nyitottság, mindig őszinte volt a hozzáfordulókkal. Tudta jól, hogy nem hitegethet és nem csaphat be senkit, de véleményét úgy tudta megfogalmazni, hogy azt senki nem érezhette bántónak. Szinte életfilozófiájává vált Pál Apostol Efezosziakhoz írt levelének kulcsa: viseljétek el egymást szeretettel. Fontosabb volt számára a tanítás, a bizalmi viszony megtartása, mint a tudás és tájékozottság fitogtatása, kisszerű munkahelyi csaták megvívása. Mivel évtizedeket vettek el a tanári pályafutásából, jól tudta, hogy nincsen elvesztegetni való ideje. „Aki ültet, és aki öntöz, mind egy; mindegyikük a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.” Vale, Magister!
Varga Szabolcs
Gyászhír (PTE)
