Ferenc pápa találkozója Kirill moszkvai pátriárkával ismét alkalmat ad arra, hogy az ökumenéről gondolkodjunk: Orova Csaba teológussal ezúttal a pápai találkozó aktualitása mellett az ökumené teológiai és intézményes következményeiről is beszélgettünk.

Orova Csaba teológusOrova Csaba a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Szisztematikus Teológia Tanszékének tanársegédje. Kutatási területe a teológiai ismeretelmélet, az egyháztan és az ökumenikus teológia, doktori disszertációját a tekintély kérdéséről írja az ortodox – katolikus párbeszédben. Fordításai a Mérleg, a Communio, az Athanasiana című folyóiratokban jelentek meg, szakcikkei pedig angol nyelvű ökumenikus antológiákban és a Néprajzi Látóhatárnál láttak napvilágot.

Ferenc pápa ma találkozik Kirill moszkvai pátriárkával. Mitől történelmi ez az esemény? Mi a kubai találkozó jelentősége azon túl, hogy a pápa és az orosz ortodoxok vezetője még soha nem fogtak kezet egymással?

A találkozás súlyát elsősorban az adja, hogy a keleti kereszténység legnagyobb lélekszámú, s az ökumenikus kapcsolatokban eddig talán legóvatosabb egyházának vezetőjét láthatjuk majd, amint átölelik egymást a katolikus egyház vezetőjével. Ebben a mozdulatban, ha valóban tanúi lehetünk, a kölcsönös kiengesztelődés szándéka, a másik keresztényként való megbecsülése válik nyilvánvalóvá. Nem tudjuk még, hogy miről szól majd a beszélgetésük és az aláírni kívánt közös nyilatkozat, ennek jelentősége tehát később mérhető fel.

Azt remélem, hogy ez a régóta remélt, most mégis váratlan, csendben előkészített találkozás a maga prófétai módján segíthet a súlyos történelmi sebek gyógyításában, itt Kelet-Közép-Európában is. Ehhez az is kell, hogy mindkét egyház tagjai képesek legyenek többet látni a találkozóban politikai akciónál. Azt is remélem, hogy ez az esemény és a Kréta szigetén Pünkösdkor összeülő, szintén nagyon rég várt összortodox zsinat továbblendíti az utóbbi időben kissé meglassult teológiai párbeszédet ortodoxok és katolikusok között.

Mi a szerepe az ilyesfajta ökumenikus párbeszédnek a teológiában?

A II. Vatikáni Zsinat egyértelműen fogalmaz a nem katolikus, de a Szentháromságban hívő keresztényekről: az olykor súlyos különbségek dacára közösségeik az üdvösség eszközei lehetnek, sok mindent őriznek a közös örökségből, amit pedig a Lélek most valósít meg közösségeikben, az a katolikusokat Krisztus és az egyház titkának tökéletesebb megragadásához segítheti. A párbeszédre tehát azért van szükség, hogy a másik és a saját közösségről is tisztább képet alkossunk, végső soron pedig azért, hogy valóban együtt tudjunk tanúságot tenni a hitünkről és közösen tudjuk ünnepelni a szentségeinket.

Az ökumenikus párbeszéd valójában gyűjtőfogalom, sokféle helyzetre illik: jelentheti például azt, amikor egy iskola különböző felekezetű hittanárai egyeztetnek egymással, vagy amikor a helyi református parókus és a katolikus plébános megbeszélik az új pár ökumenikus szertartású esküvőjét, de lehet regionális esemény, amilyen az Európai Ortodox – Katolikus Fórum, vagy világszintű, évtizedeken át tartó dialógus, amelynek kitüntetett állomásai a teológiai tartalmú közös nyilatkozatok. Ilyen az 1999-ben evangélikusok és katolikusok által aláírt, a megigazulásról szóló dokumentum. Nagy jelentőségük van a teológiában a nem hivatalos műhelyek munkájának is, amilyen a francia Groupe des Dombes, az olaszországi Bose szerzetesi-lelkiségi központja, vagy éppen Taizé.

A katolikus teológiai képzésbe, a lelkipásztori vagy hittanári hivatásra készülők oktatásába elvileg be kell építeni a hivatalos és világszintű párbeszédek eredményeit. E dokumentumok súlya persze eltérő, a párbeszéd állapotát összefoglaló jelentéstől az adott kérdést a legfelsőbb szinten megválaszoló közös nyilatkozatig terjed, de mindegyik az egyházaktól hivatalosan megbízott szakértők teológiai egyeztetéseinek eredményét tartalmazza, tehát komoly súlyuk van. Több mint 200 dokumentumról beszélünk, több mint 3000 oldalon. Ez az ökumenikus teológia magja.

Létezik tehát ökumenikus teológia?

Létezik, hiszen a különbségek kezelése szerető beleérzésből fakadó értelmezői munkát is kíván, szakkifejezéssel hermeneutikát. Érdemes rögtön tisztázni, hogy az ökumenikus teológia nem jelent a konkrét egyházaktól független gondolkodást. Akik művelik, szükségképpen benne állnak a saját közösségük hagyományában. Többféle módon jöhet létre: a leggyakrabban azzal, amikor megmutatjuk, hogy egy adott kérdés miként vetődik fel és kap választ más egyházak tanításában, vagyis különbségeket és párhuzamokat igyekszünk megérteni, összehasonlítunk. Miben különbözünk, miben vagyunk egy? Közhelyek és a másikról alkotott téves elképzelések helyett hiteles ismeretekre van szükségünk, ezért például a katolikus teológia egészét, minden ágát ökumenikus szempontból kell művelni és tanítani – ahogy a Zsinat fogalmaz – a tárgyi igazságnak való megfelelés érdekében.

Ezzel összefügg az ökumenikus teológia másik módja: amikor a kutatás és oktatás sajátos tárgya maga az egység. Ennek során az eltérések és egyezések értelmezését végezzük, kifejezetten az Egyház egységére tekintettel, azt megcélozva. Azt kérdezzük, hogy a közöttünk lévő különbség szorosan a hit alapjait érinti, vagy inkább kulturális természetű? Ezt persze nehéz szétszálazni, mert a keresztény önazonosság belső változatosságával párhuzamos a kulturális sokféleség. Mégis kisilabizálhatjuk, hogy van-e olyan súlya az adott különbségnek, amely élesen elválaszt bennünket, akadályozza-e a látható egységet? Közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik a hit alapjához? Hogyan vezet az adott kérdés Krisztushoz? Arról van tehát szó, amit korábban a tanítás gerincének hívtunk. Ezt a katolikus teológiában az igazságok hierarchiájának nevezzük. Vagyis az ökumenikus teológia, ha helyesen jár el, nem lecsupaszít, nem redukál, hanem azt vizsgálja, hogy miként kapcsolódik az adott kérdés a hitünk középpontjához. Pontosabban láttatja egy adott kérdés helyét, tétjét a nagyobb egészben, és a megosztó kérdéseket új és közös nyelven tudja legalább megragadni, esetleg meg is válaszolni.

Milyen válaszai vannak az ökumenikus teológiának a felekezetek közti ellentétekre? Mondana egy példát erre?

Katolikusként – ortodox testvéreinkkel együtt – a Máriához fűződő kapcsolatunk a mai napig különleges, s nem gondolom, hogy ez valaha is másképp lesz. A mi korunkban ez a kapcsolat ugyanakkor letisztultabbá, ha úgy tetszik, egyszerűbbé vált, mert – éppen ökumenikus indíttatásra – világossá és egyértelművé lett az Ő alárendelt szerepe Krisztus, az egyetlen Közvetítő mellett. Ez nagyon fontos tény az anglikán és evangélikus testvéreinkkel folytatott párbeszédben. Ha Mária társmegváltói szerepét próbálnánk bizonyítani, ahogy ez a múltban előfordult, a lényegről vonnánk el a figyelmet. Kimondottan az ő emberi mivoltának mély megértése és a vele való emberi – és éppen anyai – közösségünk nyomán lehet sokkal jobban átélni az örömhírt, hogy Isten megszólít bennünket, meg akar bennünk születni, és az ember – miként Mária tette – képes igent mondani erre a kihívásra, miközben már ez az „igen" is valamiképp Isten műve bennünk. A hitünk középpontjában Krisztus áll, akinek aggódó, de reménykedő anyukája és töprengő, dolgozó apja volt. Isten ebbe a leginkább magától értetődő kapcsolatba testesül bele.

Ez csak egy tömör példa a hagyományaink óvatos megtisztítására, valójában óriási anyag született eddig. Van néhány kiemelkedő dokumentum, például a keresztségről, az eucharisztiáról és a lelkipásztori szolgálatról szóló, amelyet az ortodox, katolikus és protestáns egyházak hivatalos küldöttei fogadtak el 1982-ben, Limában, vagy az egyházról szóló 2006-os porto alegre-i nyilatkozat. A józan ökumenikus gondolkodás persze tisztában van azzal, hogy mindez teológia, vagyis értelmet és értelmes kifejeződést kereső hit, amit nem feltétlenül tükröz az egyházak napi gyakorlata, netán jogrendje.

Eltérő kulturális háttér vagy politikai véleménykülönbségek mentén éppúgy alakulnak különböző csoportok, mint ahogyan a kereszténységben a különböző felekezetek között. Miben különböznek a keresztény felekezetek közti tanbeli viták például a politikai pártok vitáitól, miben más a hatásuk?

Szokás a hitvitát – gyakran joggal – ízlésvitának vagy hiábavalóságnak tekinteni. Sokan deterministák, azaz úgy látják, hogy a hit környezeti hatásoknak tulajdonítható, valamilyen kulturális genetika eredménye. Mások ellenben teljesen szuverén döntésnek tartják, egyben azonnal a magánszférába száműzik a hitet Istenben. Mindkét álláspont megkerüli azt, hogy igenis létezik értelmes párbeszéd, vita, egyeztetés, információcsere. Nagy bajba kerülünk, ha lemondunk erről – szerintem ennek jeleit látjuk is civilizációnkban.

A keresztények tanbeli vitáinak vannak egészen természetes okai. Földrajzi, történelmi, kulturális, gazdasági és politikai tényezők mind szerepet játszanak abban, hogy eltérések, viták, konfliktusok keletkeznek. Gondoljunk bele, hogy effélék a saját egyházunkon belül is akadnak szép számmal. A természetes különbségek azonban sok esetben a hasznunkra is fordíthatók, ahogy a Lélektől kapott különféle ajándékok is azt szolgálják, hogy a közösség épüljön.

A keresztény közösségek szakadásai azonban már súlyosabb kérdések, s van két, az említett tényezőknél lényegesebb vonatkozásuk: az egyik röviden az, hogy keresztényként másképp kell rendezni a vitáinkat. Már az Újszövetség beszámol feszültségekről, de arról is, hogy nem szabad megengednünk, hogy ezek tartósan elválasszanak bennünket egymástól. Már a konfliktus kezelésének módja is tanúságtétel. A másik tényező pedig az, hogy a mi szentháromságos hitünk középpontjába van kódolva az összhang iránti érzékünk: a mi egyetlen Istenünk három személy egysége. János evangéliumában pedig azt olvassuk, hogy a világ számára a mi egységünk tanúskodik arról, hogy Krisztus az út Istenhez. Méghozzá szoros, bensőséges, ugyanakkor felismerhető egységről beszélnek a 17. fejezet sorai. Nincs jogunk legyinteni erre.

Jézus történetét kezdettől többféleképp mondtuk el: négy evangéliumban. A cél az, hogy a köztünk lévő különbségek is ilyenek legyenek: a saját ritmusunk szerint, de hitelesen az egyetlen Krisztus történetét mondjuk el.

Az ökumenének többféle üzenete lehet, többféle szinten: közvetítheti azt, hogy a dogmatikai különbségek ellenére közös a cél és a hit, szólhat azonban arról is, hogy egyes emberek képesek legyenek elfogadni a nem azonos véleményen lévő másikat. Mit tartasz a legfontosabbnak?

Tisztában vagyok vele, hogy az egységtörekvés sokakat taszít, mert álmodozó hippik békemozgalmát látják benne, akik áttáncolnak történelmi sebeken. Vagy ellenkezőleg: a közösségre és tanítására nézve veszélyes tévútnak tartják. Esetleg homályos, bonyolult projektnek, ami fontos, de nem az én ügyem, hanem az egyházi vezetőké, teológusoké. Ismét mások – persze főleg nem Közép-Európában – kritikátlanul rajonganak érte, s nem értik, miért kell ennyit szöszölni.

Azt gondolom, hogy mindez a posztmodern társadalomnak talán egy újabb fázisát jelenti: mindenki az önazonosság kérdésein töpreng, vagy ezért harcol. A keresztényeknek segíteniük kell ebben a vajúdásban, miközben egyházaik is súlyuk, tekintélyük megváltozásával néznek szembe. Ebben a gyakran okkal identitásféltő légkörben a legfontosabbnak azt tartom, amiről az interjú első felében beszéltünk: a megtérésből fakadó személyes elkötelezettséget. Ne a másiktól való félelem határozzon meg, hanem a szerető beleérzés. Ez nem jelenti önmagam felcserélését a másikra. Az áldozatvállalás sem ezt jelenti, hanem azt, hogy magamat adom érte, helyette.

Az ökumenikus elkötelezettségnek termőtalajt az ad, ha az egyházi élet sokféle területén jelenik meg a különbségeket is hordozni képes egység szempontja. Vagyis nevelés és önnevelés segíti elő, az illúziókkal való leszámolás igénye, az elért eredmények értékelése, olyan képzés, ami a valóságos összefüggéseket mutatja meg.

Az egység azonban mindenekelőtt Isten műve. Ezért sem veszett el teljesen. Ha csak arra figyelünk, amit nekünk kell elvégezni az egység érdekében, akkor joggal látjuk lehetetlen vállalkozásnak. Akkor kezdünk igazán reménykedni, amikor emlékezünk Isten tetteire. Erről a felszabadító reményről szól egy fülbemászó XVII. századi zsoltár is, amit reformátusoktól tanultam. Ezt énekeltük az imahét zárásakor, a bazilikában. Úgy kezdődik, Áldjad én lelkem, a dicsőség örök királyát, érdemes megismerni.

Előzménye itt.

Pálfy Eszter

 

 

Szentmise közvetítések banner v2

 

LD honlap logó Telefon
2021 június
M T W T F S S
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

Közelgő események

Egészségügyi dolgozók és segítő foglalkozásúak lelkigyakorlata:
Máriagyűd -
2021. 06. 20. - 2021. 06. 20.
A Székesegyház felszentelésének 130. évfordulója, PPHF Te Deum:
Pécsi Székesegyház -
2021. 06. 22. -
Igazgatói értekezlet:
Magtár Látogatóközpont -
2021. 06. 24. -
Lectio Divina Eucharistica - online:
Pécs -
2021. 06. 24. - 2021. 06. 24.
PEM Kórustalálkozó:
-
2021. 06. 29. -

partnerek Báta

partnerek Máriagyűd

pem nek

partnerek Napi evangélium

partnerek kórházlelkészség