Pál apostol egyetértőleg idéz egy gúnyverset, amely a krétaiakat csupán a hasukkal törődő, renyhe népségnek bélyegzi. Vajon mit szólna ahhoz, hogy mi, magyarok a Pászkát húsvétnak hívjuk, az azt megelőző negyven napot pedig nagyböjtnek?
Miért kerül ekkora hangsúly ebben az időszakban az ételre vagy annak hiányára?
Azok a hagyományok és folyamatok, amelyekben mi is élünk, a viszonylag nyugodt jólétben élő ember gondolkodásmódját tükrözik. Ez a gondolkodásmód szép lassan átírta az ősegyházi és ókeresztény tapasztalatot. A jelenlegi egyházi törvényeket nyugodtan nevezhetjük minimalistának. Mit kér az egyház a nagyböjtben minimálisan? Hamvazószerdán, nagypénteken és a nagyböjti péntekeken háromszori étkezést és hústól való tartózkodást, de az egyszeri jóllakást még ekkor is megengedi. Ez nyilvánvalóan nem a bizonytalan helyzetű szegény, hanem a biztonságban élő ember szempontjai szerint fogalmazódik meg. Márpedig az ember még spirituális motivációk nélkül is sokkal többre képes ennél. Gondoljunk a különféle edzésprogramokra, fogyókúrákra, méregtelenítő kúrákra, vagy egyszerűen arra a józan megfontolásra, hogy jó, ha figyelünk arra, mit eszünk, mi válik javunkra. Az egyházhoz mint intézményhez, szervezethez nagyon sok ember tartozik, és meg kell fogalmazni számukra bizonyos szabályokat. A jogi szabályozás inkább a minimumot mondja ki, de van másféle szabályozás is, például a spirituális, amely sokkal inkább kiemeli az ember szabadságának, szabad döntésének szerepét. Sajnos, mintha mércévé vált volna a jogi minimum szabályozás. Hasonló a helyzet a húsvéti időben előírt gyónással is. Tudjuk, miért alakult így, de valójában az, amit az egyház előír, vagyis, hogy évente legalább egyszer, lehetőleg a húsvéti időszakban végezzük el a szentgyónást, az nem lehet cél. Ha valaki éppen közeledik a kereszténységhez, és találkozik ezekkel a böjtre és szent gyónásra vonatkozó szabályokkal, könnyen lehet, hogy megkérdezi: Csak ennyi? Nektek ez csak ennyit ér?
Mivel az ünnepi időszak magyar nevei ennyire erősen hangsúlyozzák a felkészülés kulináris oldalát, nem sikkad el a nagyböjtre vonatkozó egyházi tanítás többi eleme, vagyis az, hogy az egyház a húsvétra készülőket az önmegtartóztatás, az imádság és az irgalmas cselekedetek intenzív gyakorlására buzdítja? Mintha ez kiment volna a köztudatból.
Sajnos ránk is igaz, hogy még a böjtölésben is a hasznot keressük. Pedig amit én magamtól megvontam, az nem haszon. Az azért van, hogy odaadjam a nélkülözőnek. Azért böjtölök, hogy adhassak, így a böjtölésben az osztozás is megjelenik. A nagyböjtnek több, de egymással szoros egységet képező célja van. Először is felkészít bennünket a húsvét szent titkának, Krisztus halálának és föltámadásának megünneplésére. Azután segít felismerni saját, keresztségben visszanyert méltóságunkat. A harmadik cél pedig, hogy a megtérőket, vagyis a keresztségre készülőket imádsággal és jó példánkkal kísérjük a hit útján. Az ő életükben ez a szakasz a legveszélyesebb, mert ilyenkor a gonosz lélek sokkal erősebben támad. Hiszen meghozták már a döntést, szeretnének megkeresztelkedni. Az egyház ebben a folyamatban veszi elő azokat az imádságra, önmegtartóztatásra és irgalmas cselekedetekre vonatkozó tanácsait, amelyek nemcsak a nagyböjti időszakra érvényesek, de ekkor mintegy intenzív erőt jelentenek a felkészülésben. A szent időket például az olaszban szokták „tempi forti”-nak, „erős idők”-nek nevezni, mert akkor erőteljesebben tesszük azt, amit egyébként máskor is teszünk. Hitpedagógiai szempont ez, és természetesen nagy hiba lenne, ha ezek a gyakorlatok csupán a nagyböjt idejére korlátozódnának. Amit tehát hangsúlyozni szeretnék: ebben az időszakban az egész folyamat a keresztségről szól, annak megünnepléséről, újbóli fölfedezéséről.
Van valamilyen kapcsolat a nagyböjti hármas cselekedet: önmegtartóztatás, imádság, irgalmas cselekedetek végzése, és az evangéliumi tanácsok: szegénység, tisztaság, engedelmesség között?
Az evangéliumi tanácsokra épülő hármas szerzetesi fogadalmat teljesen rosszul értjük akkor, ha úgy fogjuk fel, mint ami a kiválasztottakra vonatkozik, azokra, akik eljutottak valamilyen magas erkölcsiségre, és spirituális szempontból igényesek. Nem. Sőt, ezek nem is egy különleges életállapotra érvényesek, hanem minden életállapotra. Úgy gondolom, a szerzetes esetében a fogadalom prófétaiságának van sajátos jelentősége. Amíg egy családos embernek szükségképpen kell javakkal rendelkeznie, addig egy szerzetesnek prófétai módon nem kell. Az ima, a jócselekedet, és önmegtartóztatás és a hármas evangéliumi tanács között szoros kapcsolatot látok. XVI. Benedek nagyon világosan beszél arról, hogy az engedelmesség a Fiú magatartása, a tisztaság az abszolút egysége az Atyával, és hasonlóképpen a szegénység az, hogy Krisztus belép a világba, mégpedig oly módon, ami Isten tudatosan vállalt szegénysége. Ahogyan Szent Ignác mondja lelkigyakorlatos könyvében, Isten az ő Fia által úgy lép be a birtokló világba, hogy nem birtokol semmit, ezáltal a Gonosz nem tud fogást találni rajta. Ebben az összefüggésben a nagyböjt is a húsvét gondolatát ragadja meg: tisztán élek, engedelmesen, úgy, hogy az Atyával egy az akaratom.
A szegénység és a birtoklás kapcsán azonban sokszor azt látjuk, hogy szerzetesek anyagi biztonságban élnek, szemben például a szűkölködő családokkal, akik teljesen kiszolgáltatottak a társadalmi-gazdasági-politikai változásoknak. A szegénységnek ezt a kiszolgáltatottságát mintha ma a családok, különösen a sok gyermeket nevelők, jobban megtapasztalnák és megélnék, mint a biztonságban élő szerzetesek.
Ez így van. A szerzetesség vagy megszentelt élet éve kapcsán – de nemcsak a szerzetesekre vonatkozóan, hanem önmagamra vonatkoztatva is – számomra a hármas ígéret radikalitásának van jelentősége. Itt nem lehet alkudozni. Nyilván minden közösségnek, a szerzeteseknek is szükségük van bizonyos javakra feladataik ellátásához, ami magával hozza a kísértést, hogy több kell annál, mint ami van, vagy mindenből a legjobb kell, stb. A közösség elevensége, Krisztushoz tartozása abban mutatkozik meg, hogy mi alapján mond valamire nem-et vagy igen-t.
És mi alapján?
Úgy gondolom, hogy a Krisztus követés alapján, az abban való radikalitás alapján. Nincs más. Egyébként mindig lehetne alkudozni. Azt a kérdést is fel kell tenni magunknak, hogy bár megtehetnék valamit, a közösség vagy az egyéni karizma lehetővé tenné ezt vagy azt, de csakugyan meg kell-e tennem? Másfelől, az eszköztelenség, tehetetlenség nem feltétlenül rossz. Jézus belépett az ember világába, sok mindent megtanított, a legfontosabbakat, de rengeteg kérdésről nem ad tanítást, és rengeteg kérdésre nem ad választ. Ámde mindig ott van az ember mellett. Azt tapasztaljuk, hogy nem tudunk minden szociális kérdést megoldani, nem tudok minden emberi problémára válaszolni, mert nincs eszközöm és lehetőségem rá, ámde ott tudok lenni mellette. Sok esetben Isten nem kíván mást tőlünk, mint hogy legyünk ott. És az a tény hogy ott vagyok valaki mellett, hogy vele vagyok, lehetőséget ad arra, hogy megismerjem őt. És az ismeret, főleg a Krisztusban való ismeret ad lehetőséget arra, hogy megszeressem azt az embert. Vajon merek-e egyszerűen odaállni a hajléktalan mellé, a szegény mellé, a beteg mellé, az egzisztenciálisan bizonytalan ember mellé? Ha merek, akkor lehet kérdéseket feltenni, hogy miképpen próbáljunk megoldani szociális nehézségeket, de ha nem, akkor ezek a kérdések nem lesznek igaz kérdések.
A nagyböjtről van egy olyan képünk, hogy az valami szomorú dolog. Hamvazkodással kezdődik, amikor azt halljuk, hogy porból vagyunk, és a porba térünk vissza, bűnösök vagyunk, tartsunk bűnbánatot. Az egészet belengi valami hamuszín szürkeség, amire ezen az égtájon sokszor az időjárás is rájátszik. Örülni csak akkor lehet, amikor elérkezik a húsvét?
Ismét Szent Ignácra hivatkoznék, aki azt mondja a lelkigyakorlatos könyvében: Jegyezd meg jól, a bűnről csak akkor szabad beszélni, ha már a lelkigyakorlatozó ismeri Isten szeretetét. Csak Isten szeretetében látjuk a bűn igazi értelmét. Azt mondja, olyan ez, mint amikor valaki egy nyirkos, büdös börtöncellában kucorog, de egyszer csak kijöhet onnan, kiléphet a napfényre, kitágíthatja a lelkét, kinyújtóztathatja a tagjait. Ebben a napfényben látja meg, hogy ő kicsoda valójában, és milyen volt a korábbi élete. Eszerint a logika szerint a bűn borzalmainak emlegetése értelmetlen. Valójában ugyanis Isten szeretetének fényében tudom belátni magamról azt, hogy ha továbbra is így élek, az borzasztó, annak halál a következménye. És e szeretet fényében látom meg azt, hogy mi az én méltóságom. Ha ezt a kettőt együtt látom, akkor meg tudom hozni a döntésemet. Azt a döntést, ami vagy maga a keresztségi döntés, vagy már megkeresztelt esetében a keresztségi döntés megújítása. Ilyen szempontból tehát ez öröm, a szabadság megélésének öröme. Isten szeret, megszabadulok, és ekkor már van miért örülni.
Az öröm, a béketűrés és az imádság olyan fontos fogalmak az egyházmegye főpásztora számára, hogy mottónak is egy olyan idézetet választott az idei évre a Római levél 12,12 vers alapján, amelyben ezek a fogalmak megjelennek: „Reményben örülj, békével tűrj, imádkozz szüntelen!”
Az egyházmegye számára hosszabb távon az Úr Jeremiásnál olvasható ígéretét jelöltem meg iránymutatónak: „Reményt és jövőt adok nektek.” Továbbra is ez a vezérgondolatunk, de minden évben érdemes emellé egy ezzel összecsengő idézetet is választani, ami az aktuális helyzetünkre vonatkozik, és cselekvéseinket irányítja. Továbbra is szeretném a reményt hangsúlyozni. Igen ám, de fontos, hogy örömmel reméljünk. A reménnyel összefüggésben értelmeződik az öröm. Van okunk örülni, hiszen van reményünk. Ha az egyházmegye helyzetét nézzük, a feladatokat, közösségeket, épületeket, intézményeket, a vasárnap megünneplését, akkor sok nehézséggel szembesülhetünk, de a munkatársak, a lelkipásztorok, a közösségek, a hívek mégis a remény jeleiként vannak jelen számunkra. Van okunk örülni, de ezt az örömet életben is kell tartani magunkban. Látjuk, hogy nem tudunk mindent megoldani, sokszor egyszerűen el kell fogadni a helyzetet: ez így lesz. Szeretném, akarom is jobban, de nem tudom. Ez pedig békességre kell, hogy vezessen. Elviselem azt, hogy szegény vagyok, korlátaim vannak személy szerint, másokban, az egyházmegye egészében is. Emiatt is, de nem úgy, mint valami rutinszerűen bevethető megoldás, ott van számunkra az imádság. Az imádság szüntelenül a cselekvésünk alapja.
Hogyan lehet szüntelenül imádkozni?
Imádságon sokszor azt értjük, hogy mondok valamit, teszek valamit. Van, hogy ez a módja. Van, amikor a száj mozgása, a szöveg végigkísérése is megtart a ragaszkodásban, fegyelemben, hűségben. De ez az imádkozás sem az ember kezdeményezésén vagy akaratán múlik elsősorban. Nagyon tetszik a Katolikus Egyház Katekizmusának imádságról szóló része. A szamáriai asszonyra hivatkozik, akinek Jézus azt mondja: „Adj innom!” Ebből indul ki a katekizmus, és azt mondja, hogy Isten szomjúhozza az embert. Isten jelen van, akar, ez egészen bizonyos. Ő kéri, hogy adj innom, és az ember valójában a létével, a létének az örömével tud ebbe bekapcsolódni. Természetesen nagyon nagy a szükség arra, hogy legyenek a napjainkban szent idők, az említett „erős idők”, amikor biztosan időt adok Istennek arra, hogy megérintsen az ő Lelke által. A szüntelen imádkozás mást is kifejez: az abszolút bizakodást abban, hogy Isten segíteni fog. Ez nem feltétlenül a kéréseim teljesítését jelenti, hanem azt a bizonyosságot, hogy ő mellettem van. Csábító a távol-keleti vallások meditációja, ami talán lehet segítség, de a meditáció nagyon könnyen lehet pusztán az én tevékenységem, amennyiben én gondolkozom, én helyezem nyugalomba magam, én üresítem ki önmagamat. A keresztény ima ettől lényegileg több, mert a Szentlélek az, aki bennem mindezt végbeviszi: az elcsendesedést, kiüresedést, vagy az új gondolat fölvillantását.
Milyen gyakorlati tanácsokat lehet adni annak, aki azt mondja erre, hogy én szeretnék imádkozni, de nem tudok. Hogyan segíti az egyházi évnek ez az időszaka az imádság iskoláját?
A nagyböjt pontosan ebben akar segíteni. A lelkiéletet nagyon egyszerűen, nagyon konkrétan szemlélem. Bizonyos, hogy egyes alapelemek nélkül nem fog menni. Nem fog menni, ha nincs időm, ha nem adok esélyt Istennek, ha nem állok meg, ha nem hívom segítségül a Szentírást, az egyház kiérlelt imáit, szövegeit, az egyház liturgiáját – például úgy, hogy elmegyek egy keresztútra és engedem, hogy az bevonjon, megérintsem engem. Egyrészt nagyon fontos a változás bátorsága és az imaidő kialakítása. Bátorság kell ahhoz, hogy elinduljak a változás útján. Másrészt az ember pontosan tudja, hogy miféle terheket cipel, amelyek elszívják az erőit, miközben talán nem is kellene hordozni őket. A nagyböjt jó alkalom annak megvizsgálására, hogy amikor nagyon fáradtnak érzem magam, mi miatt vagyok fáradt. Kell-e nekem azt a terhet hordozni? Lehet, hogy éppen olyan terheket cipelek, pl. bűn, rossz szokás, helytelen kapcsolat, helytelen viszonyulás az időhöz, a számítógéphez, internethez, amelyek elszívják az erőmet, nem tudok szabad lenni. Amikor nem egészen indokolt a fáradtság miatti panaszkodásunk, akkor általában valami hozzánk nem méltó dolog jelenik meg az életünkben. Túlhajszoltam magam, aránytalan lett a munkavégzésem, zavaró szokásaim vannak például az étkezésben, az italban, stb. Tehát bátran rálépni a változás útjára, időt hagyni és a fölösleges terheket letenni, de legalább szembesülni velük – erre hív a nagyböjt.
Mi lehet ennek az eredménye?
A szabadság. A szent idő és a végén a húsvéti ünneplés megadja a szabadságot. Ez a szabadság nem élmény, hanem Isten újjáteremtő szabadsága. Ritkán gondolunk arra, hogy a gyónásban, amikor a pap elmondja a feloldozás szavait a Szentlélek újjáteremtő tevékenységére utalva, azon túl, hogy a bűneimet eltörli – amiben biztos lehetek –, újjáteremti megsérült szabadságomat. Amire már nem volt akaratom akarni, arra, miután kiléptem a gyóntatószékből, van akaratom akarni. A körülmények nem változtak meg, de én igen. Az újjáteremtés valósággá lesz, megtörténik húsvét éjszakáján. Nem pusztán egy nagyon szép, szimbolikus liturgikus eseménysor zajlik majd, hanem valóságos újjászületés. Az a legnagyobb eredmény, hogy odáig elvezet bennünket az egyház.
H.Gy.
Fotó: Kalmár Lajos
