A katolikus egyház életében meghatározó, sokrétű kérdésről tartottak országos konferenciát a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán 2018. május 24-25-én.
A papnevelés kérdései, története, küldetése, szerepfelfogása és az idők során bekövetkezett változások nemcsak a képző intézményeket, a papnevelés egyházban betöltött feladatát, hanem az egész társadalmat érintik. Napjainkban egyre inkább középpontba kerülnek a papnevelés céljai, módszerei, amelyeknek eredményessége meghatározó lehet a hitélet erősítésében.A konferencián, amelyet Udvardy György pécsi megyéspüspök és Kovács Gusztáv, a főiskola rektora nyitott meg, izgalmas, lényegi kérdésekkel foglalkoztak az előadók a papi szerep bibliai értelmezésétől kezdve az 1945 után bekövetkezett változásokon át a mai napok feladatköréig. Mindezt alapvetően egyháztörténeti kiindulópontból, de szem előtt tartva a papság összetett, több tudományágat felölelő szempontjait. A konferenciáról az előadók közül Gárdonyi Máté veszprémi főiskolai tanárral, plébánossal, a szervezők közül pedig Varga Szabolccsal, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanszékvezető főiskolai tanárával beszélgetett Mohay Réka.
- Ön miben látja a konferencia jelentőségét?
Gárdonyi Máté: - Az egyháztörténetet oktató, kutató tanárok és a velük együttműködő szakemberek közös tevékenységére alapozva került megrendezésre öt évvel ezelőtt az első országos egyháztörténeti konferencia, szintén Pécsen. A konferenciák tematikusak. Az idei tanácskozás központi témaköre nagyon is aktuális, a papképzés, a papnevelés került górcső alá. Egyrészt egyháztörténetileg is fontos, másrészt kiemelkedő a jelentősége a mai egyházi életben is. Egyháztörténeti szempontból a kezdetektől foglalkoztak azzal a kérdéssel, kik azok, akik vezető szolgálatot látnak el az egyház életében, hogyan lehet erre felkészülni, milyen feltételeknek kell ehhez megfelelni.
Ma is lényegi kérdés, hogy hogyan működhet jól, s miként működhetne jobban, korszerűbben a teológiai képzés, a papnevelés? Ennek egyháztörténeti vetületű is van, hiszen minden korban központi helyet foglalt el ez a téma az egyház életében, mindig foglalkoztak avval, hogy a katolikus papok miként tudnak legjobban a hívek szolgálatára állni. Ez a konferencia jelentősége.
Nagyon jó program állt össze. Kezdődött a bibliai, patrisztikus alapok áttekintésével, a papi szerep változásainak nyomon követésével, a presbiterek jelenlétével az ókori kereszténységben, s kitértünk többet között a bizánci egyház papi eszményére és papnevelésére is. A kiindulópont minden teológiai érvelésnél a Biblia, illetve, hogy az egyházatyák mit mondtak, mit tanítottak erről. Ezt néztük át, és utána indult egy történeti utazás a középkortól a Trienti Zsinat papnevelési dekrétumán át a 20. századig.
- Érdekelne, mi az Ön véleménye arról, melyek is az aktuális kérdések, a főbb kihívások, amelyekkel a mai papképzés szembesül?
- A szemináriumba belépő fiatalok koruk és saját nemzedékük gyermekei. Köztük és a papnevelők, oktatók között egyrészt generációs különbség van, másrészt adódnak speciális kérdések, amelyekkel a korábbi nemzedékek még nem szembesültek. Ilyen például a modern technikai eszközök használata. Kérdés, hogy például az okostelefonok, internet állandó használata miként illeszthető be a szemináriumi napirendbe. A kispapoknak természetes, a nevelőkben kételyeket ébreszt, mert saját képzésük idején még nem találkoztak ilyesmivel. Az is problémákat vet fel, hogy míg régebben a papságra készülők nagyjából azonos háttérrel, vallásos családokból, egyházi iskolákból érkeztek a szemináriumba, s ez volt az az általános alap, amire lehetett építeni, addig ma nemcsak ilyen fiatalok jelentkeznek, hanem egészen különböző társadalmi, családi hátterűek is. A megtérés persze üdvözlendő, de vannak, akik a keresztvetésen és a Miatyánkon kívül szinte nem rendelkeznek más ismeretekkel. Mindezt figyelembe véve kell tehát elkezdeni a képzésüket.
Ugyanez érvényes az általános műveltség területére is. Nemrég még azonos ismeretekkel, tudással rendelkeztek a fiatalok a gimnázium, az érettségi után, ma viszont az is kérdés, honnan induljunk el, hogyan kezdjük el oktatni például az egyháztörténetet, mit kéne elmagyarázni előzetesen. Hiszen az a cél, hogy segítsük a hallgatókat a hivatásukhoz szükséges elmélyülésben, s abban is, hogy a szent tudományokban jártasságot szerezzenek; ehhez persze ki kell vonniuk magukat az állandó napi pörgésből, hogy az imádságra, elmélkedésre koncentrálhassanak. Ezt tanulni is lehet, tudatos önnevelési folyamattal el lehet érni a kívánatos arányokat. Ez egy tipikusan mai papnevelői feladat, megtanítani a hallgatókat ennek elsajátítására és továbbadására.
- Az Ön a Trienti Zsinattal foglalkozott. Miként lehet összefoglalni, mi adja ennek a zsinatnak a jelentőségét, melyek a mának szóló tanításai?
- A zsinat jelentőségét az adja, hogy akkor alakult ki a szemináriumi nevelésnek az a kerete, amely a mai papnevelés alapját képezi. Ez az időszak kritikus volt a katolikus egyház életében, a 16. századi szakadások miatt újjá kellett szerveznie magát az egyháznak, s érdekes, hogy egyik pillére ennek a katolikus konfesszionalizációnak éppen a papképzés megújítása volt. Ebből lehet következtetéseket levonni a mi korunk számára, mert ha ma is kritikusnak látjuk az egyház helyzetét, akkor hasonló hangsúlyt kell fektetnünk a teológiai oktatásra és a papnevelésre.
- Ön, mint a konferencia egyik szervezője, mit gondol, miért a papnevelés kérdéskörét választották a tudományos diskurzus központi témájául?
Varga Szabolcs: - A papnevelés, a papi önkép vizsgálata, elemzése elengedhetetlen az egyház és a társadalom életében. Egy sokunk által tisztelt, nagyon bölcs, a közelmúltban leköszönt egyházi vezető azzal biztatott bennünket, hogy ez a kérdés ma valóban a legfontosabb az Egyház múltjában és jelenében, és örül a bátorságnak, amivel az egyháztörténészek ezt felvállalták. A tét valóban óriási: ha ezt nem tekintjük végig, nem értjük meg, manapság miért tapasztalható olykor ekkora bizalmatlanság a papsággal szemben. Régtől fogva van így, vagy ez csak a mai kornak a problémája? Amíg ezekre a kérdésekre nem tudjuk a választ, addig a helyes egyházi önkép és önismeret kialakítása is ábránd.
A népegyház koráról például az a képünk, hogy a papság irányadó volt a közösségen belül, tekintély, a nyáj irányítója, akinek a szavára hallgattak – ez esetben megítélésük a mai korban változott meg. De vajon tényleg így volt-e? Vagy a papsággal, a püspökökkel, a szerzetesekkel szemben korábban is voltak különböző averziók? Egyáltalán meg lehet-e felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket velük szemben állítottak fel, vagy eleve irreálisak ezek a követelések és ebből adódnak a csalódások? Szerintem ez a fő kérdés. Egyrészt mit várunk el tőlük, illetve mit várhatunk el reálisan, hívőként az egyház tagjaitól, akikkel találkozunk? Az első előadások is erre keresték a feleletet, boncolgatva, hogy például az Ószövetségben, a zsidóságban milyen elvárásokat támasztottak a papokkal szemben: hogy a liturgián keresztül közvetítsen, hogy legyen tiszta, tanítson, legyen bölcs, legyen igazságos, tudjon dönteni. De az egyik legfontosabb szempont, ami végigkíséri a kétezer évet, hogy a pap úgy viselkedjen a közösségen belül, mint egy atya – egy igazi családfő. Akkor következik be az egyház megítélésének megbicsaklása a társadalmon belül, amikor az egyház az előbb vázolt elvárásoktól eltérő önképet alakít ki, amikor az összetett atyai szerepből valamit túlhangsúlyoz a többi funkció rovására.
- Ilyen lehet, ha például egy erkölcsrendész szerepet vesz föl?
- Igen. Nem kell hozzá nagy képzelőerő belátni, hogy egy olyan apa mellett, aki csak moralizál, tragédia lesz a gyerekek élete. Aki csak bíráskodik, vagy csak a tekintélyben hisz, eldeformálja az apai – és a papság esetében – az atyai szerepet. Ha a tekintély mellett nincs szeretet a családban, vagy egy plébániai közösségben, akkor hiába adott egyébként minden feltétel, hiába kedves, rendes ember mindenki ebben a rendszerben, egyszerűen nem működik. További fontos aspektus a tanító hivatal: évszázadokon keresztül alapvetően a lelkipásztorkodást folytató szerzetességre és a világi papságra tekintettek úgy, mint tanítóra, ők az egyedüli értelmiségiek a közösségekben. A szerető atyai szerep és hozzáállás ugyanakkor e tanító funkció mellett sem törpülhet el.
- Ez a tanító jellegű megítélés a kezdetektől fogva jelen volt a társadalomban?
- Ez főleg a devotio modernának, a 15. századi késő középkornak a terméke. Ekkor merül föl először az a kérdés, hogy a miseáldozat, vagy a prédikáció a fontosabb? Mind több kitűnő teológus és felszentelt klerikus vélte úgy, hogy a misét el lehet hagyni, de a prédikációt nem. Ez nem egyöntetű, de markáns vélemény volt. Így érthető meg a reformációnak a miséről vallott felfogása, valamint, hogy éppen ennek ellensúlyozására a barokk egyházban miként került előtérbe a prédikáció: gondoljunk csak a jezsuiták két-három órás prédikációira! De ez már a tanítói hivatallal is összefügg, ezért is próbálták őket a szónoklattanra, a retorikára felkészíteni.
- Ma is van retorikai képzés?
- Úgy tudom, nincsen, és ez óriási gond. Ezt egyébként hiányolom a közoktatásból is, hiszen úgy nőnek fel generációk, hogy nem tanulják meg, miképpen kell kifejezni a gondolataikat, és ebben látom ma oly sok emberek közötti konfliktus alapját, akár a párkapcsolatban, családban, baráti közösségekben. Hányszor tesszük szét tehetetlenül a kezünket, hogy hiába magyarázom el, a másik nem érti, pedig ez lehet, hogy csak annyit jelent, rosszul fejeztem ki magamat.
- Pedig a megszólalás, a logikus érvelés, a hallgatóság figyelmének felkeltése fontos vetülete lehet a papság mindennapi feladatainak.
- Elvileg e célt szolgálná a felsőoktatási képzésben meglevő szemináriumoknak a rendszere, ahol a hallgató tart előadásokat, azaz mai nevén referátumokat. Ez azonban mára monológgá vált, míg a 16-18. században sokkal hangsúlyosabban jelen volt az oktatásban. A disputa az antikvitás óta alapvető jelentőségű volt, sőt ez az egyik nagy érték abból a korból, amit átmentett a kereszténység a középkorba. Kár, hogy mára szinte teljesen elveszett, mert ez egyúttal a vitakultúra eltűnését is jelentette, és nem csak az egyházon belül. Ma sokkal kevésbé vagyunk vitaképesek, gyengébben tudunk érvelni a családban, munkahelyünkön, különböző állami hivatalokban. Ám miképp a szemináriumi rendszerből kikopott a disputa rendszere, és előtérbe kerültek az ex cathedra előadások, úgy egyre kevésbé tudja használni ezt a módszert a plébániára kikerülő klerikus is. De a tudás, nemcsak a teológiáról, hanem a világról való tudás is, évszázadokon keresztül a prédikációban jutott el a zömében írástudatlan hívőkig.
Ezért nagyon izgalmas utánajárni, mire készítették föl a felszentelés előtt a papnevelő intézetekben a klerikust, mit tanítottak nekik az egyes korokban. A kérdés az, hogy ez manapság jobban működik-e? De nem kevésbé fontos és érdekes áttekinteni, hogy a különböző korokban kikből lettek klerikusok, mennyire volt eredményes a papi utánpótlás? Ha például a középkori Magyar Királyságról beszélünk, láthatjuk, hogy a fiatalok inasként tanulták a klerikusságot, - megjegyzem, ahogyan más szakmát is -, hogy papi családok léteztek, ahol az ortodoxoknál az apától, a katolikusoknál egyéb közeli rokontól tanulták, ismerték meg a papi hivatást a fiatalok.
- Ezek szerint ez a modell volt az uralkodó egészen trienti zsinatig?
- Igen. Trient változtatta meg azzal, hogy az egyházmegyei papi szemináriumok megvalósultak, és már csak az lehetett pap, aki ezekben a szemináriumokban bizonyos időt eltöltött.
- Korábban nem is volt szükség speciális képzésre, elegendő volt a teológiai egyetemi tanulmányok elvégzése?
- Még erre sem volt szükség. Akik egyetemre jártak, azért tanultak, hogy tudásuk révén egyházi javadalmat szerezzenek, de értelmiségi életet élhessenek valamelyik vagy királyi udvarban a kancellárián. Velük a hívek a legritkább esetekben találkoztak, mint áldozó papokkal. A plébániai szolgálatot végző papság zöme soha nem tanult egyetemen. Egy juris dictio jellegű vizsgát kellett tenniük a püspökük vagy a helynökük előtt, ami nagyon minimális követelményekből állt, sokszor pedig a felszentelésért is fizetni kellett. Jelzem, ez a korban normális volt, a középkorban így ment minden egyéb hivatalvásárlás is, csak ez nem fér össze a mi középkori idealizált egyházképünkkel.
- Mikor következett be változás a papsággal szembeni elvárásokban?
- A késő középkorban, amikor a papsággal szemben szigorodik a társadalmi elvárás a legfontosabb kérdésekben, például, hogy miként kell tisztának maradniuk, hogyan kell pásztorként viselkedniük. A papság egyre nehezebben tudott megfelelni annak a követelménynek, hogy egyszerre legyen jámbor életű és tudós. Ez annyira nem sikerült, hogy a reformáció egyik alapkövetelése az alsópapság fegyelmének és tanultságának a megrendszabályozása. Erre volt az a trienti atyák válasza, hogy ha ez ennyire nem megy, kézbe kell venni a papok nevelésének az ügyét, szemináriumokat kell létrehozni. A konferencia kapcsán kristályosodott ki bennem, hogy amit nyertünk a réven, azt tulajdonképp el is veszítettük a vámon, mert lett ugyan egy jó, professzionális papképzésünk, de kiszakítottuk a leendő papokat a valós közegükből.
- Talán ezt az elszakadást erősíti a papi szemináriumok viszonylagos bezártsága?
- Valószínűleg. De itt jön a kérdés, milyen legyen a jó hibridmegoldás? Értékelhető választ véleményem szerint a jezsuiták adtak, akik számára kialakítottak egy erős képzési rendszert, de utána nincs együttlakás, hanem kiküldték őket a világba, ahol öltözködésükben is, és sok mindenben alkalmazkodnak az őket körülvevő helyi társadalomhoz. Ezzel együtt van képzettségük, példát tudnak mutatni becsületességben, tartásban, életvitelben. Ők nem a priori kívánták a laikus társadalom előtti tekintélyt, hanem a szolgálatuk révén kívánták elérni. Mindehhez pedig a szemináriumihoz képest sokkal gyakorlatorientáltabb képzést kapnak. Bár a jezsuiták is némileg elkülönülten, külön kollégiumokban tanultak, de szerencsésebben oldották meg azt, hogy a növendékek a képzési idő alatt sincsenek teljesen kivonva a világból. A túlzottan szeparált, összezárt szemináriumokban ugyanis gyakrabban alakul ki hamis önkép. Viszont érdekes és említendő az is, hogy „A jezsuiták története” c. munkájában azt írja a szerző, John W. O'Malley, hogy ha van mit a jezsuiták szemére vetni a 18. században, az az, hogy önhittekké váltak. Jól képzettek, ám fennhéjazók, azonban Ignác idején nem így indultak, hanem éppen hogy rendkívül alázatosak voltak a rájuk bízottakkal szemben. Szerencsére ebből a hamis szerepből ki tudtak lépni – igaz, ehhez kellett a rend 1773. évi feloszlatása és a tagok meghurcolása –, s ma ismét példa értékű a jezsuiták egyházi jelenléte és képzési módszere.
- Az egyházakat orientáltságuk szerint is kategorizálták az idők során?
- Ahogy a különböző korokban más és más volt az elvárás az egyházzal szemben, úgy tűzött ki az egyház is bizonyos hangsúlyokban eltérő célokat maga elé. Ilyen volt például a missziós egyház, a szolgáló egyház, vagy éppen „societas perfecta” önértelmezésből táplálkozó triumfáló egyház képe. Sokféle önképből próbálja ma összerakni az egyház azt, hogy melyik igazán az övé. Ahogy az embernek szüksége van a helyes önismeretre, az egyháznak is kell ezzel rendelkeznie, tisztában kell lennie azzal, hogy mi a küldetése, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagynia, akkor sem, ha megváltozik a környezete. Azért mondom ezt, mert ez valahol a 18–19. század fordulóján kisiklott a modern tudományos gondolkodás kapcsán. Az Egyház felvett egy védekező álláspontot és kialakult benne egy megfelelési kényszer, hogy bizonyíthassa a saját tudományos voltát. Ez a tudós papok kora, amikor szódát fedeznek fel, amikor botanikával, ásványtannal foglalkoznak, de lelkipásztorkodással már jóval kevésbé. Szinte szégyellik ezt a funkciót. Ez pedig óriási károkat okozott, mert a papi képet leredukálta egy tanári attitűdre, a hittant és általában a hitre nevelést pedig közismereti tárgyként közelítette meg. A mai iskolai hitoktatás válságának valahol itt vannak a gyökerei, csak a döntéshozók már ötven évre sem tekintenek vissza, nemhogy két évszázadra.
Sosem szabad szem elől téveszteni, hogy a pap egy olyan pásztor, akinek nagyon összetett karakterre van szüksége. Egyszerre nevelő és orvos: nevel, mert hisz benne, hogy a kisdedből egyszer teljes értékű ember lesz, amihez értő kertészként kell hozzányúlnia. Nyesegetni, ápolni, óvni, öntözni. Ugyanakkor a pásztor orvos is, aki lelkeket gyógyít, vigasztal, közösséget támogat, és vigyáz a rábízottak mentális egészségére. Ebből a komplex feladatkörből csak az egyik feladat a tanítás. Ha a sokrétű szerepből az egyiket kiemeljük, s azt tesszük fontossá, a többi elsikkad. Ha valamit túlhangsúlyozok, a többi sérül. Hogyan lehet valamit kiemelni, hogy a többi is megmaradjon? Ha a szüleidre gondolsz, tudod, hogy szülőnek lenni, atyának lenni huszonnégy órás szolgálat, nem lehet nyolctól négyig csinálni. Ha nem a legalapvetőbb önképünk a szolgálat, akkor sérül az egész. Nagyon nehéz ebben megtalálni az egyensúlyt. Itt nem arról van szó, hogy az egyház csinálhatná jobban, sohasem lehet tökéletesen csinálni, nincsen ilyen eszményi állapot, soha nem is volt. De eszményi család sem létezik, ahol minden tökéletes. Ám akármilyenek is a viszonyok, nem csukhatjuk rá a családunkra az ajtót, hogy ti vagytok a bűnösök, s mi ülünk duzzogva a saját szobánkban –, velük kell együtt lenni. Nem szabad elfelejteni, hogy a szolgálaton keresztül lehet a lehető legnagyobb hitelességet elérni. Ha azt látják, hogy akarom jól csinálni, akkor elnézik nekem a hibákat, a csetlés-botlást, ha nem akarok mást mutatni, mint aki valójában vagyok, amire talentumokat kaptam.
Nagyon megindító volt pár napja egy szinte teljesen ismeretlen kiskamasz lánnyal beszélgetni, aki minden sértettség és harag nélkül mesélte el, hogy a drogfüggő szüleitől került nevelőszülőkhöz, és most aggódik értük, mert a házastársak között konfliktusok vannak. Ebből értettem meg, hogy valójában mindenki egy családra vágyik, ahol őt szeretik, és azontúl teljesen mellékesek az emberi gyarlóságok, az anyagi helyzet és minden egyéb emberi, társadalmi körülmény. Én nagyon szeretném, ha megszületne a családegyház képe az Egyházban, amely ezt a családi szeretetet biztosítja a hívei számára. Ehhez azonban bátorság és nagyon sok önirónia kell, hogy meg merjük mutatni a gyengeségeinket.
- Az őszinteség és annak hiánya nemcsak a papokat, hanem mindenkit veszélyeztet. Aki nagyon tökéletesnek akar látszani, ott általában lerí, hogy ez nem a valóság.
- Igen, nagyon pusztító a hamis önkép, és éppen ezért a csínján kell bánni például a szigorral is. Balogh Margit mondta ki a Mindszentyről szóló előadásában, hogy a tekintély és a szigor hirdetése mindig egyfajta belső gyöngeséget palástol. Olyankor veszi elő az ember a törvényt, a passzust, a jogot, amikor nem bizonyos a saját értékítéletében, lelkiismeretében. Ha kifele nagyon magabiztosnak akarok tűnni, akkor az valójában nagyon törékeny, hiszen ha elég erős vagyok, akkor meg tudom mutatni a hibáimat is. Úgy tűnik, az egyház időnként hajlamos egy olyan önkép fele hajlani, ahol a tudósok között is a legtudósabbak akarunk lenni, de ugyanakkor Calcuttai Teréz anyák is akarunk lenni, Pál Ferik is akarunk lenni, de minden együtt nem megy.
- Viszont, az, hogy sokféle irány létezik, szerintem nem baj.
- Egyáltalán nem, csak mindig tudni kell, épp mire van a ránk bízottaknak – vagy pontosabban fogalmazva a bennünk bízóknak – szüksége. Egy gasztronómiai példával élve: lehetek én nagyon jó szakács, aki százfélét remekül tud főzni. Azonban amikor húszan ülnek az asztalnál, és mindegyikük a spagettit szereti, én mégis halászlevet készítek, csak mert én úgy látom jónak. Hiába finom, nekik más segített volna, így nem értem el a célomat, a jó hangulatú, meghitt közös vacsorát. Sosem lehetek annyira magabiztos, hogy a közösségem tagjainál jobban tudjam, hogy nekik mire van szükségük. Ezzel nem engedjük őket felnőni, és csak konfliktusok melegágyaivá válnak ezek a szituációk. Ez a mai világunk nagy tragédiája, elég csak a tinédzserek-egyetemisták kudarctűrő képességét és kitartását megnézni. Nem figyeltünk a valódi igényeikre, nem teremtettünk nekik valódi, bizalmon és szereteten alapuló közösségeket, és most ezt megbosszulandó nem hajlandók felnőni. Nem az ő hibájuk, spontán védekezési mechanizmusról van szó.
- Ezek szerint Fel kell ismerni a szükségleteket, az igényeket, hogy mire van szükség az adott helyzetben – Ferenc pápa is erre biztat.
- Ez megint a pásztorság mibenlétének a felismerése. A pásztor hisz abban, hogy a kis bárányból egyszer nagy bárány lesz, az a célja, hogy ezt elősegítse, mert a nagy bárány többet ér, mint a kicsi. De nem akar belőle kecskét, vagy bálnát csinálni. Innentől kezdve az én feladatom az, hogy ott legyek mellette, bekötözzem a lábát, ha megsebzi, adjak neki inni, amikor szomjas. De ne akkor kötözzem be, amikor nem is fáj neki. Ez a szolgálat kérdése. Ha hiszünk benne, hogy minden ember az üdvösségre van teremtve, akkor elfogadjuk őket annak akik, s a szolgálatunk arra irányul, hogy minél közelebb segítsük őket ehhez az üdvösséghez. Az Egyház bele van vetve a világba, nem létezhet a történelmen és a társadalmon kívül. Ez nagyon fontos, mert az Egyház nem az igazak kicsiny, tiszta és tökéletes hajója a bűnös világ tengerén, hanem a bűnösök bárkája a világban, amire bárki felkéredzhet, aki hisz. Így aztán nincsen egy olyan szobortalapzat sem, amiről „prédikálhatnánk” a világ bűnös felének. De az Egyház éppen így tud közösséget vállalni mindenkivel, a legelesettebbekkel és belvárosi zsúrfiúkkal egyaránt. Ha tetszik, ha nem egy valóságban élünk, így a múltunk és a történelmünk is közös. Éppen erről a dilemmáról jelent meg a jelen konferenciára egy kitűnő antológia Teológia és történettudomány címmel, amelyben kitűnő teológusok tanulmányai jelentek meg erről a témáról1. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
- Ferenc pápa is erről beszél az Evangelii Gaudiumban, hogy a valóság fontosabb az eszménél, az ideánál.
- Érzékeltethető ez egy másik hasonlattal. Ha a valóságból indulok ki, egy cseppkő van a kezemben, Itt nő, ott nő, nem tudnánk matematikai képletet alkalmazni rá, vagy előre modellezni, de amikor az ideák alapján építek, akkor gyufás skatulya lesz belőle. Melyik az értékesebb, melyik a természetesebb? A cseppkőnek nem lehet kívülről, felülről megmondani, hogy hogyan legyen cseppkő, mert az belülről fakad, nem kívülről.
- Vagy éppen kockára faragod…
- Igen, foghatnék vésőt, kalapácsot, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom, csak akkor éppen a cseppkő-jellegétől fosztanánk meg. Szerintem, ha az egyházat a hívek alkotják, ahol mindenki egy önálló, szabad akarat, s ha ez organikusan fejlődik, mindenkiben természetesen kibontakozhat az ige, akkor ebből lényegéből fakadóan milliárdnyi kis dudor lesz a cseppkövön, sosem lehet szabályok közé szorítani. Mindez az önképhez is hozzátartozik. Ki vagyok én, egy cseppkő, vagy egy csavar? A túlságosan szabályozni akaró gondolkodás nem hisz az ember eredendő jóságában és ezért akar mindent felülről irányítani. A jóakarat és a szolgálat azonban nincsen bizalom, a bizalom pedig nincsen bátorság nélkül. Ez annak beismerését jelenti, hogy nincs a kezemben a jövő, nem uralom a jövőt, de hiszek benne. Ehhez pedig rendkívüli bátorság kell – szintén erre figyelmeztet Ferenc pápa is. A 21. századi papság önképében a bizalom mellett ez lesz döntő fontosságú. Mernünk kell beismerni, hogy a pap nem biztos, hogy a legjobb tanár, nem biztos, hogy a legokosabb tudós, talán nem is a legnagyobb mártír, vagy gyújtószavú szónok. Ám bízhatunk abban, hogy nem is ezt várják el tőlük. Legyen a „modern” lelkipásztor nyitott, hiteles és atyaként szeresse a híveket, ennyi éppen elég. Remélem, hogy a konferencia ennek felismerésében egy kis lépés volt, és segíti az egyházat, a papnevelést a nagyon fontos és sosem könnyű útján.
1 Teológia és történettudomány. Antológia az egyháztörténet-írás elméleti kérdéseiről. Szerk. Bánkuti Gábor et al. Pécs, 2018.
A konferencia előadásairól készült videók elérhetők a címre kattintva.
A felvételeket készítette: Visontai lászló
CZIGLÁNYI ZSOLT:
GÖRFÖL TIBOR:
BAÁN ISTVÁN:
KAJTÁR EDVÁRD:
GÁRDONYI MÁTÉ:
FAZEKAS ISTVÁN:
GŐZSY ZOLTÁN:
ADRIÁNYI GÁBOR:
TAKÁCS GÁBOR:
FEJÉRDY ANDRÁS:
JANKA GYÖRGY:
LÉNÁR ANDOR:
MÓZESSY GERGELY:
BALOGH MARGIT:
