Javában zajlik az ökumenikus imahét. Ennek kapcsán kérdeztük Orova Csabát, aki dogmatikai és lelkiségi tárgyak mellett ökumenikus teológiát oktat a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola tanársegédjeként. Doktori disszertációját a tekintély kérdéséről írja az ortodox – katolikus párbeszédben.
Tanár úr! Ferenc pápa törekszik az egyházak közötti szakadékok áthidalására, megbékélést, közeledést ösztönöz. Ennek tükrében mi a felekezetek közötti ökumené üzenete az egyszerű ember számára?
Ferenc pápa egyszerre tagja Isten népének, ekként részese folyamatoknak, ugyanakkor tanítóként a Katolikus Egyház elé áll, és bizonyos szempontokat felerősít az Egyház hagyományából: például arra bátorít bennünket, hogy viszonozzuk Isten irgalmasságát a kapcsolatainkban, nyitott szemmel vegyünk részt a társadalomban. A keresztény egységtörekvések kapcsán egyértelműen a megtérést helyezi középpontba. Nem feltétlenül a gyakorlati erőfeszítések növelését sürgeti, vagy a teológiai gondolkodás felgyorsítását, hanem azt, hogy amennyiben a keresztény ember igazán keresztény, azaz valóban Krisztus evangéliumának levegőjében él, akkor a másfelekezetű keresztény embert magától értetődően testvérének ismerje fel. A pápa ilyen végtelenül egyszerű lelkiségi alapon áll, én ezt érzékelem. E hang egyébként teljesen egybecseng a II. Vatikáni Zsinat tanításával: nincs igazi ökumenizmus a szív megtérése nélkül.
Sikerül megvalósítani a II. Vatikáni Zsinat tükrében az ökumenét? Mivel lehet mérni, ha egyáltalán, a megvalósult eredményeket?
A Zsinat óta eltelt bő 50 év eredményeit mérhetjük az azt megelőző 50 évhez, s akkor igen sok okunk van a hálaadásra. A másikra gyakran már nem félelmetes vagy lesajnálható ellenfélként tekintünk; már nem tilos belépni egymás templomába, hanem egyenesen ajánlott, hogy imádkozzunk együtt; sokkal több közös gyakorlati feladatot vállalunk; pontosabban ismerjük egymás tanítását. Az eredményeket persze mérhetjük az elvárásainkhoz is, ebben az esetben inkább bűnbánatra van okunk a másikról alkotott hamis képek őrizgetése, az ismerkedés elmulasztott lehetőségei miatt, a gyakran csak felszínes helyi együttműködések miatt. Végső soron pedig megint az Evangélium jelent számunkra mércét, ami előtt ki-ki személyesen áll meg, függetlenül attól, hogy 2019-ben él, 1517-ben, 1054-ben vagy 451-ben, esetleg éppen együtt vacsorázik Krisztussal. Ugyanaz a mérce.
E héten zajlik az ökumenikus imahét. Felekezetek képviselői, lelkipásztorok, papok találkoznak. Visszanéztem a püspökség videóarchívumában fellelhető anyagokat, amelyekben a hívek úgy nyilatkoznak, hogy számukra ez nagyon szép alkalom arra, hogy megérezzék: egy az Isten, és van egyfajta átjárhatóság az egyházak, felekezetek között. Egy évben egy hét, amikor találkoznak az egyházak képviselői és a hívek, a másik 51 héten azonban mintha nem történne semmi. Ön hogy látja ezt a helyzetet?
Megint két válaszom van. Ha az elmúlt 50-60 évet nézzük, akkor több nagy teológiai áttörést és az egyházak köztudatát, sőt a tágabb nyilvánosságot is lelkesítő gesztust látunk, majd mintha lassulás következne. Ezt sokan „ökumenikus télnek” nevezik. Én is úgy látom, hogy talán elakadtunk a hóban: új teológiai meglátások kevéssé inspirálják ma az egységkeresést, a történelmi gesztusokhoz pedig mintha már hozzászoktunk volna. Ez a szomorkás, deficites oldala a helyzetünknek. Ebben azonban nem lehet mást hibáztatni, csak a saját lustaságunkat, a kreativitásunk hiányát, a bátortalanságunkat.
Van azonban jó hírem is. Érdemes végiggondolni: egyetlen emberi lélek sem képes arra, hogy tartósan érzelmi lángolásban éljen, vagy huzamosan új és új információkat fogadjon be, vagy mindig csak új emberekkel ismerkedjen. Ahogy mi magunk sem vagyunk erre képesek, úgy a közösségünk, az Egyház sem képes folyamatosan lázas állapotban létezni. A Lélek fiatalon tartja az Egyházat, de nem rendez mindig tűzijátékot számára. A Lélek folyton indítja az Egyházat, de most másféle vitorlába tudjuk fogni a szelét. Azt hiszem, annak van itt az ideje, hogy a korábban, a Zsinatot követő lángoló időszakban szerzett belátásokat hagyjuk leülepedni – ugyancsak a Szentlélek erőterében. Ez azt jelenti, hogy kezdjük el ezeket végre valóban feldolgozni, megérteni, hogy a mi katolikus, vagy református, evangélikus, ortodox stb. identitásunk részei. Kesergés helyett bűnbánatra van szükség, azután pedig reményteli munkára, az elmélyítés munkájára. Épp, mint egy személy fejlődésében: a nagy megtéréseinkben, a drámai fordulatainkkor kapott hitnek a mindennapjainkban kell hatnia.
Teológiai szinten rengeteg a tennivaló, ahogy lelkipásztori téren is. A teológusok felelőssége az, hogy az eddigi hivatalos párbeszédek eredményeit, illetve a nagy elődök munkáját beépítsük a gondolkodásunkba és a képzésünkbe. A lelkipásztorok és munkatársaik felelőssége az, hogy megteremtsék a valódi találkozás lehetőségeit, az ökumenikus imahéten túl. Valójában annyira nem nehéz megszervezni egy ökumenikus imakört vagy bibliakört településenként. Valójában annyira nem nehéz nyaranként közös hittantáborokat, gyerektáborokat szervezni. Talán még az erőforrásokkal is jobban lehetne gazdálkodni. Az effélékhez bátorság, munka és kreativitás kell, meg az evangélium becsületes olvasása, s feltétlenül kinek-kinek a saját egyháza tanításában való eligazodás – hiszen az egyházak elvben már elkötelezték magukat az egység útján.
Megjelentek olyan hangok a közösségi médiában, hogy akkor kerül előtérbe az ökumenizmus, amikor gyenge az Egyház. Ön hogy látja ezt?
Az a gyanúm, hogy keresztényként van ma egy olyan kísértésünk – vagy akár örök kísértésünk, hiszen Jézus is szembesül vele –, hogy az emberi kapcsolatokról, a személyes meg a közösségek közötti kapcsolatokról pusztán a birtoklás szempontjából, másképp szólva, mint az erő és az ellenerő kapcsolatáról gondolkodjunk. Ez egy politikai perspektíva, és nem azonos a keresztény látásmóddal. A keresztény ember ráébred arra, hogy Isten hatalmához képest minden más hatalom, minden erő relatív, viszonylagos. Az én erőm is, a másiké is.
Az ökumenikus törekvések csak ebből a saját magunkat féltő nézőpontból függnek össze a Katolikus Egyház gyengeségével vagy erejével. Az Egyház azonban nem az enyém vagy a tiéd, hanem Krisztusé, s mi az ő Testének vagyunk tagjai. A Kolosszeieknek írt levélben és a Galatákhoz írt levélben is azt olvassuk: ahhoz képest, hogy az egyetlen keresztség által Krisztusban vagyunk, a társadalmi státuszunk (hogy szolgák vagyunk vagy szabadok), az etnikai vagy kulturális hovatartozásunk (korabeli nyelven: hogy zsidók, görögök, barbárok vagy szkíták vagyunk), még a nemünk is viszonylagos. Ezek a természetes meghatározottságaink nem tűnnek el, nem is kell eltűnniük, de csak Krisztusban nyerik el a valódi, a teremtésben kapott értelmüket, benne gyógyulnak meg. Az erő-ellenerő politikai nézőpontjából ez szokatlan, kényelmetlen, akár veszélyes is lehet, de a keresztény ember azt a szabadságot kapja Krisztusban, hogy a másik emberre mindenekelőtt Isten teremtményeként tekintsen, a másfelekezetű keresztény emberben pedig testvért lásson – akivel persze jó sok vitája és rendeznivalója van. Számomra erről is szól a mostani imahét ószövetségi mottója: „az igazságra és csakis az igazságra törekedj”. Egy keresztény ember fülében ott visszhangzik e felszólítás újszövetségi folytatása: Krisztus az út, az igazság és az élet.
Érdemes meggondolni: az egyetlen valódi Erő hív meg magához minden embert. Az Egyház küldetése az, hogy erről hitelesen tanúskodjon a földi élet minden szegletében, csak erre kapott hatalmat. Mindenkivel, aki keresztségben részesült és valóban el is kötelezte magát a Krisztus-követés útján, osztozunk ebben a küldetésben. Jelentős vitáink, nézeteltéréseink, akár komoly feszültségeink is lehetnek abban például, hogy e küldetést hogyan kell megvalósítani, vagy, hogy mit jelent az Eucharisztia a Krisztus-követő ember számára, de nem tagadhatjuk le, hogy azonos úton járunk, útitársak vagyunk, felelősek vagyunk egymásért.
Kell félni attól, hogy a mi liturgiánk, eucharisztikus kincsünk elvész vagy feloldódik az ökumenében? Több blog is ilyen hangulatot kelt az ökumené, az interkommunió kapcsán.
Muszáj újra és újra beszélnünk arról, hogy ki mit ért meg abból, mit él át akkor, amikor az Eucharisztiában részesül. Az erről való beszéd sok évszázados szókincsét és összefüggéseit nem szabad eldobni, de az sem megengedett, hogy ezeket azonosnak tekintsük magával az Eucharisztiával. Abban pedig egyáltalán nem vagyok biztos, hogy 2019-ben minden katolikus testvérem pontosan a nagy középkori szentségtani összefüggésekben éli meg az Eucharisztiát, ahogy evangélikus testvéreink látásmódja sem feltétlenül a 16. századét tükrözi. Nagy kérdés, hogy tudunk-e beszédbe elegyedni egymással a tapasztalatainkról és kérdéseinkről. A teológusok régóta teszik ezt, lelkipásztorok helyenként szintén, fontos lépés lenne, hogy ezek nyomán megtegyék az érett hitre vágyó felnőtt hívek is. Az ettől való félelem olyan, mintha Krisztustól félnénk.
Van például egy régi, 1982-es közös, ökumenikus szövegünk, a Limai Dokumentum, amely a keresztségről, az Eucharisztiáról meg a lelkészi szolgálatról szól. A mai napig megdöbbentő, szemnyitogató katolikusként olvasni az Eucharisztiáról szóló szakaszt: miként tudta ezt a szöveget aláírni egy metodista, egy baptista, egy református testvérem, nem beszélve az evangélikusokról és az ortodoxokról, akik természetesen aláírták? E dokumentum persze nem oldja meg az egész kérdéskört, nem elégséges teológiai alap ahhoz, hogy közösen részesüljünk az Eucharisztiából, de felszabadító tudni, hogy a benne foglaltakat közösen hisszük. Azt mondanám, hogy nem félni kell, hanem ki-ki a saját egyházában menjen, és megtisztult lélekkel vegye magához az eucharisztikus kenyeret és bort, és próbálja valahogy meg is érteni. Ebben egymás segítségére tudunk lenni, s ebből lassanként közös megértés, talán közös nyelv születik, s egyszer közös részesülés. A Biblia közös tanulmányozása például már régóta tart, sok gyümölcsöt hozott, pedig annak is igen nagy tétje van. Nem félteni kell tehát magunkat, hanem segítséget kérni a másiktól és segítségére lenni a másik kereszténynek.
A félelem, az identitásunk féltése természetes emberi működés, de azért konkrétan János első levelében azt olvassuk, hogy a szeretetben nincs félelem. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ahhoz képest, hogy Krisztusban Isten gyermekei vagyunk, vagyis ez az identitásunk középpontja, szóval ehhez képest túl sok mindentől már nem kellene félnünk – még a haláltól való félelmünk is gyógyulhat. Ha hagyjuk, hogy a félelem sodorjon bennünket, és nem hagyjuk magunkat az Evangéliumtól sodortatni, akkor nem az egyetlen valódi reményt éljük bele a világba keresztényként, hanem kétségbeesetten kapaszkodunk emberi fogódzókba. Lehet, hogy a keresztények közötti egység hiánya ebben gyökerezik. A valódi ökumené messze nem idealizmus: egységre törekedni nem más, mint komolyan venni az Evangéliumot.
