A városban működő és jelenlevő egyházak, vallási közösségek lelkipásztorai, papjai gyűltek össze vasárnap a pécsi székesegyházban a 2019-es ökumenikus imahét záró alkalmára.
A keresztények egységét szolgáló és az egység megvalósulását kezdeményező imahét utolsó alkalmán az igét Balog Zoltán, az emberi erőforrások korábbi minisztere, a budapesti Németajkú Református Egyházközség lelkipásztora hirdette.
Az istentisztelet elején Udvardy György megyéspüspök is köszöntötte a jelen levő gyülekezetek tagjait és vezetőit. Elmondta „amikor Krisztus szavára összejövünk, az egységet akarván, akkor hisszük, hogy szükség van a mi törekvésünkre, szükség van arra, hogy krisztusi emberként tudjunk tekinteni a jövőbe, de az a meggyőződés vezet bennünket, és ez a megnyugvásunk, hogy Isten műveli az egységet bennünk és közöttünk. Ezért a legfőbb és legtöbb, amit tehetünk a testvéri együttlét mellett az, hogy kérjük az Isten kegyelmét ezért az Istentől akart egységért.”
A közös imádságon a különböző gyülekezetek kórusának zenei fellépése tette színessé. Szolgált a Pécs-Belvárosi Református Gyülekezet kórusa, a Baptista Kórus, az Evangélikus Kórus, a Kertvárosi Református Templom Kórusa, orgonán pedig Kovács Szilárd orgonaművész-kántor működött közre.
Balog Zoltán lelkész az olvasmányra emlékeztetve az örömre és az ünneplésre bátorított, mely úgy hangzott, hogy „Örülj az Úr, az Istened színe előtt.” Nem mindig könnyű, ezekben a napokban sem, amikor terrorcselekmény rázza meg az egyetemes kereszténységet; amikor a tűz martalékává vált egy református teológusoknak otthont adó kollégium. „Ez a mi dolgunk, hogy örüljünk. (…) Felsorolja Mózes, hogy kikkel is kell és lehet együtt örülni. Örülj, de együtt örülj! Örülj együtt a fiaddal, örülj együtt a lányoddal. Örülj együtt a szolgáddal és a szolgálóddal. Örülj együtt a lévitával, vagyis a pappal, a szolgálattevővel, a lelkipásztorral. És aztán a nehézségi fokok egyre feljebb mennek. Örülj együtt az idegennel, a jövevénnyel, az árvával és az özveggyel. Együtt örülni, mintha mi magyarok kevéssé tudnánk. A másiknak az öröme inkább bennünket irigységre buzdít és sarkall, miközben meg együtt sírni, meg a bajban találkozni különösen tudnánk.” A közös ünnep jó kezdet, jó kiindulás – tette hozzá.
Balog Zoltán lelkipásztor arra hívta fel a hívek figyelmét, hogy a vasárnap volt az a nap, amikor az első keresztények elkezdtek ünnepelni. Innen indult ki az élet, a vasárnappal kezdődik a keresztény élet, a feltámadásnak az ünnepével. „Az ünnep nem a hétvége, az ünnep nem a munkaszüneti nap, az ünnep nem a szabadságnak, a szabad napnak a kezdete. Az ünnep az első nap, a kiinduló pont. A teremtés hajnalán az ünnep az első.” –emelte ki. Az ünnep ajándék voltára emlékeztetett továbbá, amelyben megtapasztalhatjuk az élet gazdagságát –amelyet ajándékba adott Isten–, a teljességet, az egészet. A hétköznapi részek az ünneppel teljesednek be, mert „az ünnep az egész emberről szól, mely test, lélek és szellem –ennek az összetartozásáról.” Az egység a közös ünneplésnek, a teremtésnek a lényege. A munkaszüneti nap nem ünnep, ünnepet mi tudunk teremteni –összegezte, majd erre bátorított: „Tegyük ünneppé a magyarok számára mi keresztények együtt azt a napot és minden napot, a hétnek az első napját, a vasárnapot. Ez a mi feladatunk, ez a mi küldetésünk, úgy, hogy együtt örülünk.”
Hogyan ünnepeljünk együtt?
Hogy ünnepeljünk együtt mi katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták, ha külön templomokba járunk? –tette fel a kérdést Balog Zoltán lelkész. „Éppen az ünnepen kell átélni fájdalmasan a vegyes házasságoknak a terhét. Éppen azoknak a terhét, akiknek fontos a hitük. Akik meg akarják vallani a katolikus vagy a protestáns hitüket. Együtt melyik templomba menjenek? Micsoda terhet raktak az évszázadok ezekre az emberekre. Nem baj, ha fáj. Nem baj, ha nagyon fáj ez nekünk, mert akkor tudjuk, hogy gyógyulásra van szükségünk. Ezek a napok, hetek, amelyeket újra és újra Magyarországon ünneplünk ezért kezdődnek a bűnbánattal. Azért kezdődnek a bűnbánattal, mert az ünnep, az Eucharisztia ünnepe, a krisztusi közösség ünnepe, az asztalközösség az, amit egymással nem tudunk megosztani. Pedig az ünnep nem teher, hanem erő. Ebből kapjuk az erőt, hogy aztán a rész életünkben, a részfeladatainkban helyt tudjunk állni és örülni. Az első feladat bűnbánattal együtt lenni, akarni és remélni a gyógyulást. Abban a rendben, ahogy mi ezt a közösségeinkkel és azok lelki vezetőivel meg tudjuk teremteni. De akarni kell és imádkozni érte, hogy a Lélek, a Szentlélek, Istennek a lelke kikényszerítse a közeledést bennünk, a mi életünkbe.” –fejtette ki.
Tanúságtétel
A prédikáció közben a lelkipásztor tanúságot tett életének egy nehéz szakaszáról, amikor a teológiáról, az egyházából távoznia kellett. A Mecsekben Püspökszentlászlón talált otthonra. Egy éven keresztül 40 szerzetes nővérrel és egy titokban felszentelt jezsuita atyával élt egy közösségben. „Naponta megtapasztaltam, amikor elmentem szentmisére, az utolsó sorban ülve tapasztaltam meg, éreztem át –én írástudó, művelt lelkész gyerek, teológus, aki bibliaismeretből mindig ötöst kapott– ezeknek a mondatoknak a mélységét: Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem. Én ezt köszönhetem a katolikus testvéreknek, hogy gyógyulhatott a lelkem az ő közösségükben.” A jezsuita atyával hitvitáztak is a hétköznapokban, de a végén, amikor a közösségből elment, visszamehetett a teológiára, a következő szavakkal bocsájtotta el a szerzetes: „Sokat gondolkodtam én ezen, hogy mit mondhatnék neked. Abban reménykedtem, hogy visszatérsz katolikusnak, de inkább legyél jó református. Mert egy jó református, meg egy jó katolikus jobban megértik egymást, mint egy rossz református, meg egy rossz katolikus.” – mondta. Mit adhatunk mi egymásnak? –tette fel a kérdést Balog Zoltán, amit meg is válaszolt: „Azt, hogy kövessük az igazságot, szeretetben.”
Senkinek sem szabad üres kézzel megjelenni az Úr előtt
„Senkinek sem szabad üres kézzel megjelenni az Úr előtt. Reformátusok, ne gyertek üres kézzel a Székesegyházba, katolikusok, ne gyertek üres kézzel a református, az evangélikus templomokba, a baptista imaházba. Azt írja Isten igéje, hogy mindenki vigye azt, amit adni tud. Mit adhatunk mi egymásnak? De oda kell tenni a másik kérdést is, hogy nehogy véletlenül incselkedjen velünk az ördög, hogy mit kapsz. Mit kaptál a másiktól? (…) Kérdezd meg: mit kaptál a másiktól és kérdezd meg, hogy mit adhatsz a másiknak. Mondd el.”
Nagyon várja a világ az Isten Fiainak a megjelenését
Hol van a közös gyümölcs? Ezt a kérdést feszegette a meghívott lelkipásztor. Elmondása szerint nagyon várják a magyarok, az európaiak, a világ az Isten Fiainak a megjelenését. „Sóvárogva várja”-ahogy Károli Gáspár fordítása írja. „Amikor elmegyünk erről az imahétről, akkor ne hagyjon nyugodni ez a várakozás. Még akkor is, ha nem látszik mindig, ha hátat fordítanak nekünk, ha úgy gondolják, hogy nincs már szükség a kereszténységre. Higgyétek el: minden ember szíve, lelke mélyén ott van a várakozás, hogy ki ad nekik élő kenyeret, lelki kenyeret, lelki táplálékot, amitől aztán lehet örülni, együtt örülni a közösségben. Ha nem hagy nyugodni ez a kérdés a közös gyümölcsök iránt, akkor az Úr meg fogja áldani a mi jelenlétünket.” –zárta prédikációját Balog Zoltán református lelkész.
A prédikációt a Jézustól tanult ima és a Niceai hitvallás elimádkozása követte. Végezetül pedig a jelen lévő közösségek lelkipásztorai áldásban részesítették az ökumenikus imaórára összegyűlt híveket.
Udvardy György megyéspüspök az áldás után köszönetét fejezte ki az igehirdetésért, a tanúságtételért, az ünnepi istentiszteletért, az egységre való törekvésért. „A gyümölcsökre az Isten adja az ő áldását, de egészen biztos, hogy szükséges a mi szüntelen megtérésünk, krisztusivá formálódásunk. Hiszem, hogy ez a szolgálat ezt a formálódást segíti elő. Adja Isten, hogy ki-ki a maga közösségében, gyülekezetében tudja megtenni azt a következő jót, ami ezt az egységet szolgálja.”
Fotó: Loósz Róbert
További képek az eseményről itt.
