Udvardy György megyéspüspök minden hónap első csütörtökén szentségimádást, majd szentmisét tart a papi hivatásokért.
Ha épp nincs Pécsen, akkor ott, ahol tartózkodik. Február 7-én 17 órától a Székesegyház Corpus Christi kápolnájában csatlakozhatnak imáikkal a hívek a főpásztorhoz, aki 2018 februárjában Dallos Tamás püspöki szertartót nevezte ki hivatásreferenssé. Őt kérdeztük az elmúlt egy év tapasztalatairól, hivatásról, paphiányról.
Az elmúlt években egyre többet hallunk arról országos szinten, hogy szerzetes- és paphiány van. Plébániákat összevonnak, egy szolgálatot teljesítő papra sokkal több közösség hárul, mint korábban. Hogy jutottunk ide?
Erről a kérdésről sokat lehet hallani mostanság, nagyon sokan meg is válaszolják. Gyakran előhozzuk azokat a statisztikákat, amelyek arról szólnak, hogy évekkel ezelőtt ennyien voltunk, most már csak annyian vagyunk. Szerintem sokszor a számok önmagukban becsapósak lehetnek. Az egyik egyházmegyéről olvastam, hogy alig több mint 110 plébániájuk van, amire jut 90 aktív lelkipásztor, akiknek az átlagéletkora 45 év, és ezek az atyák általában 2000 fős közösségeket vezetnek. Megjegyzik, az, hogy abban az egyházmegyében szinte minden közösségnek van egy papja a sajátos településszerkezetnek köszönhető, mivel nem aprófalvas körzet. A mi egyházmegyénk kimondottan aprófalvas körzetnek számít, sok kicsi apró településsel. Valószínűleg sokaknak a pécsi egyházmegye hallatán beugrik, hogy itt teljesít szolgálatot a rekorderként emlegetett atya, aki 28 település lelkipásztori ellátásáért felelős. Amikor ezt a számot halljuk, leírjuk, vagy egyszerűen csak megpróbálunk belegondolni abba, hogy ez mekkora nagy falat lehet egyetlen embernek, akkor tényleg megfogalmazódik a vágy, de jó lenne, ha többen lennénk. Másrészt az a kérdés is fölmerül, hogy hová tart az Egyházunk, mi fog történni és persze hogyan jutottunk ide és mit tehetünk.
Tamás atya! Mi a papság értelme? Miért lesz valakiből pap?
A szabadon választott elköteleződés Isten és az emberek szolgálatára, a meghívott ember személyes válasza Isten hívására. Tulajdonképpen egy élet személyes válasza arra a belső vágyakozásra, amely mindenki szíve, lelke mélyén másra szól. A mi esetünkben a papságra szól. Rengeteg öröm van a papi életben, ugyanúgy, ahogy nyilvánvalóan a házas életben vagy bármely más hivatásban is. A papra kitüntetett feladatot bíz a Jóisten a krisztushívők közösségében: jelesül, hogy mint kiválasztott és erre fölszentelt személy, Krisztusnak, a Főnek személyében gyakorolja a tanító, kormányzó és megszentelő hatalmat, és így pásztorként gondoskodjon az ő népéről.
Milyen feladatokat lát el hivatásreferensként?
Szent II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában azt mondja, hogy a hivatásgondozás első számú felelőse az egyházmegyében a püspök, és neki kell, hogy gondja legyen erre a feladatra. De számos munkatársat választhat maga mellé. Még azt is mondja a pápa, hogy a püspök azt se feledje el, hogy igen nagy segítséget kaphat az egyházmegye papságától, amikor ők együtt és felelősen összefognak a hivatások keresésében és előmozdításában. Úgy gondolom, hogy hivatásgondozó referensként nem egyszemélyű felelőssé kell válni, hanem a közös feladatunk élére állni, segíteni és koordinálni. Kell egy személy, akinél a szálak összefutnak a kapcsolattartás tekintetében azokkal a fiatalokkal, vagy adott esetben akár idősebbekkel is, akik a hivatásgondozás látóterébe kerülnek egy hittanos közösség, vagy egy plébánia életében.
A programok szervezése, a hivatástisztázó alkalmak szervezése is fontos feladat. De az is, hogy az iskolákba elmenjünk és tanúságot tegyünk arról, hogy mit jelent papként élni.
Amikor püspök úr rám bízta ezt a feladatot, akkor két területet jelölt meg. Egyrészt összefogni és a kapcsolattartást segíteni az egyházmegye hazai és külföldi szemináriumokban tanuló papnövendékei között, másrészt pedig egy tervszerű foglalkozást azokkal a fiatalokkal, akik elhívást éreznek erre a hivatásra.
Ma azt látjuk, hogy nem elég vonzó a papi hivatás, de ugyanakkor talán már a családos sem. Ön hogy látja? Mitől válik vonzóvá a papság?
A mai világ viszonyai között is lehet vonzó ez az életállapot egy mai fiatal számára is. Hiszen látjuk, hogy a fiatalok, akiket különféle társadalmi változások megsebeznek, erős vágyakozást éreznek arra, hogy legyen valami, ami vonzerővel bír az életükben. Keresik azt, ami hiteles és keresik a személyes kapcsolatokat. Több papnövendék körében végzett felmérés például megerősíti azt, hogy a papnövendékek 90%-a számára az Istentől való elhívásuk fölfedezésében, felismerésében és a papi hivatásra szóló döntésük meghozatalában nagyon fontos szerepe volt a lelkes, aktív és örömteli lelkipásztori szolgálatot végző plébánosukkal vagy káplánnal való személyes kapcsolatnak. Ez egy nagyon fontos hivatásgondozó feladata lehet minden papnak.
2013. június 22-én szentelték pappá Tamás atyát. Ennek lassan 6 éve. Hogyan találta meg, fedezte fel Ön papi hivatását? Hogy lett pap?
Sokszor azt gondolják az emberek, hogy, ha valaki papnak megy, akkor biztos ultra katolikus családból származik és akkor ez így adott. Az én esetemben ez nem így volt. Mi amolyan „ünnepnapi keresztények” voltunk. Nővérem is, én is meg voltam keresztelve gyerekkorunkban, de csak karácsonykor jártunk el templomba. Általában mindig apukám kísért el bennünket, édesanyám egyéb otthoni teendőket végzett. Határozottan emlékszem, hogy nem szerettem templomba menni, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Megfoghatatlan volt ez gyerek fejjel. Aztán következett egy érdekes fordulat. Egy utcában laktunk keresztanyukámékkal és az unokatestvéreimmel, akik nagyjából velem egy idősek. Egyik szeptemberben, amikor mentek beiratkozni a plébániára hittanra, akkor becsöngettek hozzám is, hogy ugye én nem jártam eddig, de volna-e kedvem elmenni. A mai napig is emlékszem, fogalmam sem volt, hogy mi az a hittan, de ha ők mennek, akkor persze én is elmegyek velük –gondoltam. Beiratkoztam, elkezdtem járni a hittanra és onnantól kezdve nagyon felgyorsultak az események. Lassan a szüleim is elkezdtek egyre inkább visszatalálni a hit útjára saját életükben. Nehéz egy-egy pillanatot felidéznem, mert egyszerűen csak azt tudom, hogy beszippantott ez az egész egyházias világ. Hétről-hétre hallani az evangélium tanítását, a szentek életéről, a hitünk igazságairól. Eljártunk vasárnaponként szentmisére is. A korombeli fiúk meghívtak nagyon hamar a ministráns csoportba is, így én is elkezdtem az oltár szolgálatát. Ez volt a következő lépcsőfok, ami nagyon-nagyon elkezdett megmozgatni valamit bennem. Alig, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem ezzel a világgal, plébános váltás következett be nálunk. Oda került egy fiatal pap, Kövesi Feri atya személyében, aki rendkívül aktív volt, fiatalokra nyitott. Az ő személyes papi élete nagy hatással volt rám akkoriban. Láttam, hogy ez egy vonzó élet, egy nagyon szép szolgálat és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy én is szeretném ezt végezni. Teltek, múltak az évek, aztán a gimnáziumot is kimondottan eszerint választottam, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumot. Persze serdülőkor évei alatt azért jöttek különböző hatások, nekem is újra és újra kellett reflektálni az életemre. De valahogy mindig volt egy belső bizonyosság a papságra vonatkozóan. Ezért gondoltam azt, hogy ez az én hivatásom, ehhez vannak megfelelő képességeim, adottságaim, amiket kibontakoztathatnék. Így jött el az, hogy a szemináriumba jelentkeztem. Összességében tehát egyfajta páli fordulatról nem tudok beszámolni, hanem inkább azt mondanám, hogy mindig egy adott életkori sajátosságnak megfelelően az Úr körültekintően gondoskodva élesztgette, bontogatta a szívemben a gondolatot és hívogatott önmaga felé.
Van egy olyan társadalmi jelenség, hogy, ha egy fiatalban jelentkezik a papi, szerzetesi hivatás utáni vágy, akkor a környezete megpróbálja lebeszélni róla. Ön hogy vélekedik erről? Helyes magatartás? Mit tanácsos ilyenkor tenni szülőként, rokonként?
Döbbenetes volt az a beszélgetés, amikor még otthon voltam, de a plébániai közösségben tudták, hogy a papságra készülök. Egyik édesanya, akinek nagyjából velem egykorú fia volt, azt mondta: „milyen szép hivatást választottál, a szüleid is büszkék lehetnek.” Úgy tűnt, hogy ennek a mondatnak a vége ez lesz: Milyen jó lenne, ha az én fiamat is a Jóisten erre hívná. A mondat vége azonban az lett: „milyen szép ez a hivatás, csak az én fiamat el ne hívja az Úristen erre”. Hasonló gondolatokkal gyakran találkozni, elgondolkodtat, vajon milyen lehet az imádság, amiben valaki a papi hivatásokért imádkozik, de hozzáteszi, hogy csak az én családomból ne hívjál el senkit. Úgy gondolom, hogy egy szülőnek, a tanároknak, a nevelőknek az is a feladata, hogy segítsék a fiatalt abban a felismerésben, ami neki szól, és ha ez megvan, akkor ennek a kibontakoztatásában segédkezzenek. Amikor egy szülő nem ezt teszi, hanem lebeszélni akarja valami kibontakozóról, akkor azt hiszem, hogy nagyon nagy károkat okoz gyermeke növekedésében, életében.
Nagyon sokszor azt látom, hogy egy helytelen, rossz pap-kép él az embereknek a fejében. Amikor elmondják, hogy miként gondolják a pap életét és mindennapjait, arra mondjuk én is azt mondanám, ilyen pap én sem szívesen lennék. Ez egy probléma lehet. Fontos feladat a papi élet valóságát bemutatni az embereknek.
A másik, hogy sokszor a szülők úgy gondolják, hogy ha az Egyháznak adják a gyermeküket, akkor elveszítik, tehát az Egyház elveszi őt. Egyöntetű azonban a papszülőknek a beszámolója és tapasztalata, hogy bár megfogalmazódott bennük ez a gondolat, mégis a szentelés pillanatától fogva, amint gyermekük az Egyház szolgálatába állt, azt tapasztalták, hogy méginkább visszakapták őt. Szerintem ez is egy megerősítő tapasztalat lehet, hogy nem kell ettől félni.
Ez igen csak érdekes aspektusa ennek a kérdésnek. Hogyan lehet tehát a gyakorlatban ezen túllendülni?
A szülők a megismeréssel és a türelmes szeretettel teli támogatással tudnak segíteni gyermekeiknek. Ismerjék meg azt, hogy miről is szól az, amire a gyermekük hívást érez a szívében és szeretettel támogatják ebben. Sajnos a szemináriumi évek alatt sok szomorú tapasztalatot láttunk. Valakit például azzal fenyegettek meg a szülei, hogy ha elmész a felvételire és beköltözöl a szemináriumba, akkor minket felejtsél el… Nagyon fontos a biztos, szeretetteljes családi háttér a hivatás bontakozásában és egészséges növekedésében.
Ha egy fiatalban felmerül a papi hivatás gondolata, mit kezdjen vele? Hogyan ismerhető fel, hogy tényleg az?
Valahol azt olvastam, hogy a hivatás nem más, mint Isten szeretetteli álma rólunk. Ha ez így van, akkor az biztos, hogy hivatás nem lehet az az élet, ami hazugságokra épül fel és ezért mindig feszültségekkel és nehézségekkel, önellentmondásokkal, boldogtalanságokkal teli életet szül. Ez inkább egy lidércnyomásos álom, mintsem egy szeretettel teli.
Nehéz azt konkrétan megfogalmazni, hogy kinek, mit, hogyan és miként kell tapasztalni, hogy milyen jelek kísérik, mert egy biztos: Isten az üdvösség tervében mindenkinek sajátos és különleges feladatot ad. Nekünk az a feladatunk, hogy akár az egész életünk során keressük, megtaláljuk és betöltsük ezt a hivatásunkat. Ezek sorában ott találjuk a papi hivatást is. Vannak olyanok, akik picit ebbe nőnek bele, és akár a liturgia szeretete, a hittan szeretete, a papi életmód, szolgálat egyes aspektusainak tetszése lehet olyan, ami kezdetben megmozgatja a szívüket.
Vannak olyanok is, akik felnőtt korukban élik át, hogy az eddigi életük nem az az élet volt, amit az Úristen róluk álmodott, hanem valami más és szintén ráébrednek a isteni elhívásukra. Olyanok is vannak, akik pedig gyerekkoruktól fogva vallásos emberként élnek és aztán megint csak egy későbbi időpontban találják meg az életükben. Kinek mik a konkrét mozzanatok és pontok? Ezt nem is lehet általánosan meghatározni. Nincs egy kész recept. Plébánosok, lelkivezetők és hivatásgondozók feladata, hogy ezeket a személyeket beszélgetésekben kísérjék és segítsék a konkrét jelek felismerésében és értelmezésében, hogy valóban papi hivatásuk van, vagy valami más.
És akkor a nagy kérdés így a végén: paphiány van a mi egyházmegyénkben?
Van egy számszerű csökkenés a papság létszámában. Van, aki ezt úgy értelmezi, hogy katasztrófa előtt állunk. Van, aki meg úgy, hogy ebben semmi ijesztő nincs. Alapelv lehet ebben a kérdésben a többször idézett gondolat, nem sok pap kell, hanem jó papok kellenek.
Harasztovics Arnold
