2019. május és június hónapjaiban a Pécsi Székesegyház altemplomában tervásatásra került sor. A kutatást a Pécsi Egyházmegye támogatta és finanszírozta, a Janus Pannonius Múzeum végezte.
A régészeti feltárás 60 négyzetméteres területe az altemplom keleti harmadára és középső részére terjedt ki. A feltárás vezetője Tóth Zsolt, munkatársa Bertók Gábor, a kutatás konzulense Buzás Gergely régészek voltak. A továbbiakban Tóth Zsolt és Buzás Gergely beszámolóját adjuk közre, a pécsi székesegyház altemplomában végzett 2019. évi régészeti kutatás eredményeiről.
I.
Az a településfejlődési folyamat, amely által a mai Pécs történeti belvárosa kialakult, a késő római ókeresztény temető területén kezdődött. Sopianae területe 430 körül hun fennhatóság alá került, amely a romanizált lakosság nagy részének távozásával járt együtt. Az itt maradt népességet a 7. században a terület akkori urai, az avarok kitelepítették az egykori antik város területéről a környékbeli területre, a település kontinuitása megszakadt.
A római korban a temetőket mindig a lakott településen kívül létesítették. Sopianae nagy temetője a várostól északra helyezkedett el. Az ókeresztény temetőrészt az északi temető északnyugati részén, a temető addig használt részétől területileg elkülönülten alakították ki. A temető kiemelkedő régészeti emlékei a temetői épületek, amelyek közül több freskókkal díszített. Tulajdonképpen ezen temetői épületek ittléte, mennyisége, változatossága, keresztény ikonográfiája által tudjuk azt, hogy Sopianae jelentős keresztény közösséggel rendelkezett a 4. század utolsó harmadában – 5. század elején. Ez alapján lehet azt gondolni, hogy már ekkor püspöki központ lehetett itt. Ezt bizonyítani nem lehet, ugyanis nincs olyan írott forrás, amely Sopianae keresztényeiről, mártírjairól, püspökeiről említést tenne, így neveket nem ismerünk.
Ezek az épületek adják az alapot a mai Pécs településfejlődésének a kezdeteihez. A kövek, téglák habarccsal összekötve épületekké álltak össze, az épületek ezen csoportja egy elkülönült helyen, a keresztény hit fizikai formában fennmaradt jelképei lettek. Jelenleg régészeti emlékként tekintünk rájuk. Kő, tégla és habarcs, mint más építménynél. Ennek a néhány tucat épített emléknek a fizikai megléte mögött azonban komoly szellemi tartalom létezik, elmondhatjuk, hogy „történelmet írtak”.
Már magának a településnek a római kor utáni neve is ezekre az épületekre utal. A 870 körülire keltezett Karoling-kori forrás (Conversio Baguariorum et Carantanorum) Quinque Basilicae (Öttemplom/Ötegyháza) néven említi a települést, amely öt nagyobb késő római kori temetői épületre utal. Melyek ezek? A két cella trichora és az ún. Ókeresztény Mauzóleum biztosan ott van az öt között. A Martyn ház (Káptalan utca 6.) előtt és alatt is vélelmezhető egy nagyobb épület. Mivel a cella septichora földbe süllyesztett falaiból ekkorra már nem sok minden látszódott, logikus lenne a püspöki központ főtemploma, azaz a székesegyház alatt keresni az ötödiket.
Quinqueecclesiae, Pécs középkori neve a Karoling-kori névnek egy változata, tartalmilag ugyanazt jelenti. Az elmúlt időszakban az I. számú cella trichoránál végzett régészeti kutatás világossá tette, hogy Pécs középkori településtörténete a Karoling-korral kezdődik. Az egyik legkorábbi Szent István kori egyházmegye az 1009-ben alapított Pécsi Püspökség, amelynek alapját a központjában az alapításkor már itt élő keresztény lakosság alkotta. A Karoling-kori előzmények, a már létező keresztény közösség nélkül ez nem valósulhatott volna meg. A folyamat valamikor a 4. század második felében indult az ókeresztény temető helyének kialakításával. Mivel ennek helyén létesült a Karoling-kori település és az erre épülő püspöki központ, az összekötő kapocs szakrális jellegű, a keresztény vallás.
Összegezve: A római kor utáni névváltás és a település új nevének jelentése (Ötegyháza), valamint a településmag áthelyeződése a római településről a késő római északi temető északnyugati részére arra utal, hogy a névadás, és a település helyének kiválasztása egyaránt a keresztény interpretáció nyomán történt, mint vallási, mint szellemi örökség és mint fizikai valóság.
A késő római kori temetői épületek összekapcsolódnak a középkori pécsi székesegyház(ak) problematikájával is. Logikus lenne ugyanis feltételezni, hogy 1009-ben egy létező, felújított nagyobb római temetői épületet szenteltek fel székesegyházzá. Az ismert adatok alapján leginkább az I. számú cella trichora jöhetett számításba. Erről az épületről tudjuk, hogy a 9. században felújították, kifestették és templomként használták. Mérete, a későbbi székesegyház közelsége, tulajdonképpen azzal fennálló fizikai kapcsolata ezt logikus elgondolássá tette. De nem tudtuk mi van a székesegyház alatt. Gosztonyi Gyula egyházmegyei főépítész az 1930-as években egy az altemplom helyén létező ókeresztény bazilikában látta a székesegyház előzményét. Bertók Gábor földradaros felmérése 2012-ben és 2017-ben egy ennél kisebb épületet valószínűsített az altemplom padlózata alatt.
Ha már a korszakok közötti kontinuitás és az összekötő kapocs megvan, joggal lenne várható, hogy a székesegyház alatt is legyen egy nagyobb temetői épület, amely az épület „ősét” jelentené. Tóth Zsolt, az ásatás vezetője az alábbi gondolatokat fogalmazta meg az ókeresztény temető és az első székesegyház kapcsolatáról írt munkájának zárásaként:
„Amennyiben a székesegyház alatt volt késő római temetői épület és az legalább egy Cella Trichora méretű, akkor az tekinthető a későbbi székesegyház eredetének. Feltűnő a Cella Trichora I. közelsége, tulajdonképpen fizikai kapcsolata a székesegyházzal. Ha nincs, vagy csak egy kisebb épület van a székesegyház alatt, akkor az valószínűsíthető, hogy a Cella Trichora I. épületében kell az első székesegyházat keresni, amely már a Karoling-korban is templomként funkcionált.”
Hasonlóan a római kori előzményhez (az „ideiglenes” első székesegyházhoz), az első középkori építésű, azaz sorrendben a második katedrális helyét is a bizonytalanság homálya fedte. A négytornyú katedrálist (azaz a harmadik székesegyházat) az 1064-es nagy tűzvész után kezdték el építeni, az egyházmegye második püspöke, Szent Mór kezdeményezésére. Így kérdéses, hogy 1009 és az 1060-as évek között hol állt az a templom, amelyben a püspök kathedrája (trónszéke) el volt helyezve.
Koszta László fogalmazta meg annak valószínűsíthetőségét, hogy lényegében egy székesegyházzal kell számolni. Indoklása szerint azért ez a valószínű, mert „… az a gyakoribb és általánosabb, hogy az első templom helyén építették fel az újabb, kibővített székesegyházat. A szabály szerint az alapítás idején kiválasztott helyen – ahol az első épületet felszentelték – lett végleges helye a székesegyháznak, a székesegyház helyének megváltoztatása, a püspökség felszentelt központjának elhagyása pedig komoly előkészítést, egyházjogi engedélyeztetést kívánt.” További érvként sorolja fel a székesegyház helyének földrajzi fekvését (legmagasabb pont az adott helyen), a terület vízmentesítettségét a római csatorna által. Az elképzelés igazolását látja abban, ha az altemplom alatt római kori temetői épület lenne.
Előbbi gondolatmenet alapján, elvi szinten egyszerű a helyzet: A jelenlegi székesegyház a harmadik székesegyházzal azonos. (Neoromán kinézetét az 1882-1891. évi nagy restaurációs munkálatok alatt nyerte el.) Ez alapján a létező katedrális alatt van a nagyobb római kori temetői épület (az első székesegyház) és az arra épülő első középkori széktemplom (a második székesegyház). Ha az elgondolás helyes, akkor az általános templomfejlődési folyamat valósult meg: kis templomból lett nagyobb, abból pedig még nagyobb.
II.
Mivel írásos (krónikás és jelentősebb okleveles) források előkerülése nem várható, a múlt megismerésének az eszköze a régészet. A Dóm tér területéről, összességében a székesegyház körüli területről már relatíve sokat tudunk, de magában a székesegyházban csak kisebb leletmentések folytak, azaz nagyon kevés információnk van a székesegyház alatti területről. Új adatokat alapvetően ásatással lehet szerezni. 2019-ben a Pécsi Egyházmegye támogatásával és finanszírozásával lehetővé vált, hogy a Janus Pannonius Múzeum tervásatást végezzen az altemplom területén, azaz tisztán tudományos célzattal lehetett ásatást végezni. A kutatás vezetője Tóth Zsolt, munkatársa Bertók Gábor, a kutatás konzulense pedig Buzás Gergely (Visegrádi Mátyás Király Múzeum) régészek voltak. A feltárás az altemplom keleti harmadára és középső részére terjedt ki. Összesen körülbelül 60 négyzetméter terület került feltárásra.
Az alapvető cél a székesegyház építéstörténetének pontosítása volt. A gyakorlatban az alábbi részcélok elérését fogalmaztuk meg:
- feltárással hitelesíteni a Bertók Gábor földradaros felmérése alapján feltételezhető római kori temetői épületet
- megtalálni az első középkori székesegyházat, amelyet Orseolo Péter király alapított
- Orseolo Péter király sírhelyének a lokalizálása.
A közel kéthónapos kutatómunka mindegyik előzetes célkitűzésre választ adott:
1. Római kori temetői épület
Az altemplom középső részén előkerült egy jelentősebb késő római kori temetői épület, amely részlegesen lett feltárva. Nem a „klasszikus sírkamra”. A legtöbb ismert temetői épületnek volt egy földbe ásott helyisége, amelyben sírt vagy sírokat helyeztek el (téglasírok vagy ritkábban szarkofág). Ez a tulajdonképpeni sírkamra. Az esetek többségében ezek felett volt egy emléképület, ahol a családtagok, ismerősök megemlékeztek az elhunytakról, azaz a „sírkamrának” nevezett épület egy földfelszín alatti temetkező részből és egy felszín feletti épületrészből állt.
Az altemplom alatt talált épület azonban szerkezetileg eltér az előbb vázoltaktól: Nem volt két külön szintje, hanem csak egy, de az részlegesen bele volt süllyesztve a meredeken emelkedő hegyoldalba, azaz az épület nagyobb része tulajdonképpen a földben volt, csak a felmenő falak felső része és a déli bejárat állt szabadon. Az ókeresztény temetőből ennek az épülettípusnak két párhuzama van: a cella septichora és az ún. V. számú épület a székesegyház délkeleti tornya előtt.
Négyszög alaprajzú, tájolása 3 fokkal elfordul keleti irányban az altemplomhoz képest. Az épület teljes külső hossza 9 x 8 méter körüli. Egyterű, részlegesen földbe süllyesztett épület az V. számú temetői épülethez és a cella septichorához hasonlóan. 2,00 – 2,50 méter mélyen volt a belső járószintje a természetes külső talajszinthez képest. A bejárata a terepadottságokból adódóan délen lehetett. A bejárat előtt vízszintes teraszt alakítottak ki, ahol valószínűleg narthex és/vagy porticus lehetett a temetkezőhelység előtt. Apszis nélküli épület, sem az északi sem a keleti oldalon nem került elő ennek régészeti nyoma. Külső támpillérek sem váltak ismertté. A belső térben tartópillérek maradványai nem voltak megfigyelhetők. Külön sírkamra nem volt az épület alatt.
A belső térben két járószint határozottan elkülöníthető volt. Az altemplom közepe alatt a járószintre építve egy észak – dél tájolású sírláda aljának körvonalai voltak megfigyelhetők. Figyelembe véve a sírládát, arra lehet gondolni, hogy a keleti fal előtt oltárt alakítottak ki, amely alatt ott volt a sírláda. Ez a sír az egyhajós első középkori székesegyháznak a középső része alatt helyezkedett el. Ennek altemplommá alakítása után pedig pontosan az altemplom közepe alá került.
A keleti fal alján kisebb foltokban megmaradt a vakolat. A falat kétszer vakolták ki. A felső vakolatrétegen festésnyomok voltak megfigyelhetőek.
Az épület kronológiája az ismert adatok alapján a következő lehet: A 4. század utolsó harmadában megépült a temetői épület, amelyet a 4. század végén – 5. század elején felújítottak és vélhetőleg kiegészítettek. A feltárt területen csak annak a sírládának a visszabontott maradványa ismert, amely a középkori altemplom középpontja alatt helyezkedik el. Ebbe a padlószintre épített sírba egy korábban már máshol eltemetett mártír csontjait helyezhették el (translatio). A Karoling-korig fennmarad az emlékezete, a késő római temető területén kialakuló településen, az I. számú cella trichorához hasonlóan felújították, a keleti fal elé oltárt helyeztek, az épületet templomként használták. Az első középkori székesegyház építését megelőzően a falait a templom padlószintjéig (a mai altemplom szintje) visszabontották, belső terét eddig a padlószintig feltöltötték.
A pécsi Szent Péter székesegyház eredete abban a késő római kori ókeresztény temetői épületben testesül meg, amely az altemplom közepe alatt emelkedett, és amelyben egy ismeretlen nevű helyi(?) mártír csontjait helyezték el translatio által. Ilyen formában ez a nagyméretű temetői épület egy mauzóleumnak tekinthető. A szentként tisztelt személynek és a sírhelyének az emlékezete fennmaradt a Karoling-korig, a sírhelyét rejtő épületet felújították, kifestették és templomként használták. Ez a dolog a római kor utáni kontinuitás és a továbbélő szentkultusz eddigi legszilárdabb példája Pécs településtörténetében. Ehhez a késő római mauzóleumhoz igazították az első egyhajós középkori székesegyházat, majd ezt követően, az altemplommá való átépítés során az ebben található sírládához igazították az altemplom középpontját. Helyzete alapján az első, „ideiglenes” székesegyháznak tekinthető.
2. Az első középkori építésű székesegyház
A késő római temetkezőhelyre/Karoling-kori templomra épült rá Orseolo Péter székesegyháza. A krónikás hagyomány alapján Orseolo Péter király (1038-1041 és 1044-1046), Szent István utódja alapította.
Ennek a templomnak a helyét a feltárás előtt a teljes bizonytalanság övezte. Voltak olyan épületmaradványok a Dóm tér északnyugati részén, amely alapján akár oda is feltételezhető volt. Ha nem ott volt, akkor a későbbi székesegyház nyugati vagy keleti része alatt lehetett. Térben és időben egyetlen párhuzama van, a kalocsai székesegyház első periódusa, amelynek ismert az alaprajza. Ezt az alaprajzot ráhelyezve a négytornyú katedrális alaprajzára az jött ki, hogy mind a keleti, mind a nyugati felére ráilleszthető, szélessége a templom középső sávjával (főhajó) egyezik (pillérsorok közti terület) és hosszra is „belefért” a templom egyik-egyik felébe. Összegezve: Előzetesen méretben a későbbi székesegyház egyik feléhez igazodó egyhajós katedrálissal lehetett számolni.
A pécsi püspökség első középkori építésű székesegyháza a mai altemplom középső részén, az északi és a déli pillérsor között emelkedő, ahhoz nagyon hasonló hosszméretű, egyhajós templom volt a kutatás eredményei alapján. Orseolo Péter alapította, építését Szent István uralkodása alatt kezdték el, Orseolo Péter király uralkodása alatt (1038-1041 és 1044-1046) fejezték be. A templom falait a 11. század utolsó harmadában, a Mór püspök által elkezdett székesegyház építésekor bontották vissza a padlószintig. Belső járószintje az újonnan épülő katedrális altemplomának padlószintjével azonos. Visszabontott északi és déli fala a négytornyú katedrális altemplomában sávalapként szolgált. A déli falára való rábontás során került elő a felmenő fal legalsó kősora.
Az első középkori katedrális helyét és méretét a megtalált késő római temetői épülethez igazították.
Az egyhajós Szent István – Orseolo Péter kori székesegyházról gondolt előzetes elképzelés igazolást nyert. Az előzetes kutatási tervben feltételeztük, hogy az altemplom oldalapszisai alatti szögletes „fülkék” az első középkori székesegyházhoz hozzáépített tornyok maradványai. Amennyiben négyzet alaprajzú tornyokkal számolunk, akkor az oltárok előtti lépcső alá és részben elé esett volna a tornyok nyugati fala. A lépcső előtt semmilyen toronyra utaló nyom nem került elő, így az elképzelés ezen része nem igazolódott be.
3. Orseolo Péter király sírja
A középkori Magyar Királyság második uralkodóját a krónikás hagyomány alapján az általa alapított székesegyházban temették el. Ezek szerint a mai altemplom padlózata alatt, az akkori templom padlószintje alatt lehetett a sír.
Az altemplom középső sávjának keleti részén a főoltár előtt 3,40 méter hosszú és 0,93 méter széles sávban két sírhelyet rejtett a föld. A sírokból egyetlen darab embercsont sem került elő, amely arra utal, hogy nem kirabolták, hanem tudatosan felszámolták a sírokat. A 11. században a kor szokásainak megfelelően általában a templom keleti felében, az oltár elé az adott templom alapítóját szokták eltemetni. Ha az első középkori székesegyházról megfogalmazott állítás igaz, akkor a keletebbi, 1,64 méter belső hosszúságú sírba annak idején Orseolo Péter királyt temették el.
A keletebbi sír nyugati oldalának közvetlenül neki van építve egy 1,15 x 0,93 belméretű sírláda. Ennek kis mérete felnőtt férfi eltemetésére alkalmatlan volt. Itt arról van szó, hogy egy korábban máshol eltemetett személy csontjait eredeti temetkező helyéről felszedték és másodlagosan új helyre, jelen esetben a templomalapító sírja mögé, azzal összeépítve helyezték el. Ki lehetett az a személy, akit a fő sírhely mögé, azzal összeépítve temettek el? Az altemplom közepe alatt lévő sírládából, az ismeretlen nevű, szentkultusszal rendelkező személy csontjait (vagy annak gondolt csontjait?) helyezhették át az alapító sírja mögé.
Jelen állapotban a helyszínen egy hosszú gödör látszódik, amely a két sírt foglalta magába egykor.
Abban az esetben, ha nem az altemplom helyén lenne az első középkori építésű székesegyház, akkor a keletebbi sír Mór püspök sírhelye lenne, a nyugatabbi sírláda pedig Orseolo Péter második sírja. Ez alapján a temetkezések már a négytornyú román katedrálishoz tartoztak volna.
Előbbiek alapján bármelyik feltételezés is az igaz, az egyik sírban mindenképp Orseolo Péter király sírját kell keresni. A sírhelyek személyekhez kötése azután volna biztosabb, ha tudnánk, hogy mi van Dulánszky Nándor püspök sírja alatt az altemplom nyugati falának a középső részén. Itt, lényegében a templom elméleti középpontjában egy középkori építésű sírkamráról van tudomásunk.
4. Késő középkori sírok
Az altemplom északi és a déli fala előtt nyitott 1 méter széles szelvényekben késő középkori egyházi személyek temetkezései kerültek elő. A déli fal mellett lévő épített sír feltehetőleg egy püspökhöz tartozhatott.
III.
A pécsi székesegyház altemplomában végzett 2019. évi kutatás eredményei alapján egyértelművé vált, hogy a pécsi székesegyház előzménye egy, a késő római kori ókeresztény temetőben emelkedő mauzóleum volt, amelyben egy nagy tiszteletnek örvendő mártírt temethettek el. Mind a temető, mind a mártír emlékezete fennmaradt szájhagyomány útján a Karoling-korig. A 9. században meginduló középkori településfejlődés alapját a keresztény hagyomány képezte. Az egykori nagyobb római kori temetői épületek közül kettőt biztosan felújítottak és templomként használtak. Korábbról már ismertük az I. számú cella trichorát, 2019-ben pedig az altemplom alatt vált ismertté az az épület, amelyre a magyar középkorban a pécsi püspökség katedrálisai épültek. Az is világossá vált, hogy az általános templomfejlődési folyamat történt, azaz a kisebb templom helyén nagyobb, majd még nagyobb templomot emeltek.
A remélt királysír helye előkerült, de a sírt tudatosan felszámolták, így Péter király csontváza nem vált ismertté.
A 2019. évi régészeti kutatás fizikai valójában nem hozott elő látványos dolgokat, jelentősége tudományos szempontból kiemelkedő.
Fotó és ábra: Tóth Zsolt, ásatásvezető (Janus Pannonius Múzeum)
A felvételek és ábrák kizárólag a szerzői információk feltüntetésével tehetők közzé
Ajánlott irodalom
- BERTÓK GÁBOR - GÁTI CSILLA: Régi idők - új módszerek. Budapest-Pécs, Archaeoligua 2014.
- BUZÁS GERGELY: A középkori pécsi püspökvár. In: TÓTH MELINDA EMLÉKKÖTET, 75-103.
- FEDELES TAMÁS: Ecclesia cathedralis Quinqueecclesiensis: A középkori pécsi székesegyház az írott források tükrében. In: TÓTH MELINDA EMLÉKKÖTET, 105-117.
- GOSZTONYI GYULA: A pécsi Szent Péter székesegyház eredete. Pécs, 1939.
- KOSZTA LÁSZLÓ: A püspökség alapításától (1009) a 14. század közepéig. In: Font Márta (szerk.): Pécs története II. A püspökség alapításától a török hódításig, Pécs, Pécs Története Alapítvány – Kronosz Kiadó, 2015, 21-172.
- TÓTH MELINDA EMLÉKKÖTET: Heidl Gy. – Raffay E. – Tüskés A. (szerk.): ECHO SIMUL UNA ET QUINA Tanulmányok a pécsi székesegyházról Tóth Melinda emlékére. Pécs, 2016.
- TÓTH ZSOLT: Sopianae késő római kori ókeresztény temetője és az első középkori székesegyház. In: TÓTH MELINDA EMLÉKKÖTET, 43-74.
