Lisieux-i Kis Szent Teréznek, a „kis út” szentjének élettörténetét idézzük fel liturgikus emléknapján, október 1-jén.
„Az irgalmasság Atyja Krisztus által a Szentlélekben árasztja ki az isteni szeretet tudományát, ezt az ajándékot a kicsinyek és alázatosak kapják, hogy ismerjék meg és hirdessék az Ország titkait, amelyek rejtve vannak a tudósok és bölcsek előtt..” Mondja a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz.
Teréz egészen kicsi korban meghallotta, „ha be akarok menni a mennyek országába, akkor olyannak kell lennem, mint a kisgyermeknek.” Mindössze két vagy három éves, amikor ezt a szót már hallja, és hozzá a hívást: „Én téged egészen magaménak akarlak.” Ugyanezt hallotta Szent Ágnes, Sziénai Szent Katalin vagy Árpád-házi Szent Margit! És egészen fiatalon fölfogták: engem az Úr hív és kiválasztott magának. És amire felnőtté váltak, készen voltak! A szívük gondolatai megértek, és ártatlanok maradtak.
Teréz életrajzát olvasva szembetűnik az életszentsége, ami már gyermek korától ott lobogott a szívében, ennek bizonyítéka az, amikor 1887 nyarán egy halálra ítélt gyilkos megtéréséért imádkozott, s amikor imádsága meghallgatásra talált, az elítélt kivégzése előtt megcsókolta a feszületet, Terézben megnövekedett a vágy, hogy a bűnösök megtéréséért éljen, „napról napra lelkeket mentsen”.
Minél előbb szeretett volna a Kármelbe lépni, de még túl fiatal volt hozzá. XIII. Leó elé térdelt egy kihallgatáson és kérte a pápát had léphessen a rendbe. A kérésre azonban a pápa is csak kitérő választ adott. Teréz válaszul felajánlotta magát: legyen a Kis Jézus játékszere, labdája, amivel bármit tehet, csak öröme teljék benne. 1887 decemberében aztán megérkezett a pápai engedély, és 1888 tavaszán Teréz beléphetett a kolostorba.
Teréz jelszava Jézus életének két véglete; mindkettő felől egyszerre tárul fel előtte az Istenember misztériuma. Mindkettő együtt a Fiúnak ugyanazt a magatartását nyilvánítja ki az Atya és az emberek felé: védtelenséget, bízó ráhagyatkozást, sebezhetőséget. Teréz titokban kívánta, hogy „a gyermek Jézusról” nevezzék el, és megkapta ezt, anélkül, hogy kérte volna. Pontos, átfogó leírásait adta annak, mit ért gyermekségen: „Az ember elismeri semmiségét, mindent Istentől vár, semmi miatt sem aggódik, nem gyűjt magának kincseket (érdemeket), nem tulajdonít önmagának erényeket, nem kedvetlenedik el hibái miatt, stb.”
Teréz nagyon kemény kísértésekkel küzdött az Úrért. Az Úr megengedte, hogy épp a hitében érjék nagy kísértések. Innen, a világból nézve, az ember először föl se fogja, micsoda gyötrelem lehet napról-napra, napirendszerűen teljesen odaadó életet élni az Úr Krisztus szeretetéért, s közben küzdeni a szörnyű kérdéssel: „igaz ez az egész?!”
A tuberkulózisban szenvedő és rettenetes fájdalmakkal küszködő Teréz elmeséli testvérének, hogy néhány nővértársa többször is megalázta, de mindezt így magyarázta: „a Jóisten megad nekem minden eszközt ahhoz, hogy igen kicsi maradjak; de éppen erre van szükségem; mindig elégedett vagyok. Úgy rendezkedem be még a vihar közepette is, hogy jól megőrizzem belső békémet.” Amikor az egyik nővér sértegeti, Teréz gyönyörködve nézi a fűben ugrándozó szép szarkákat, és olyan békét érez, mint ima közben.
Tudjuk, hogy nemcsak az egyes embereknek van védőszentje, hanem a különböző csoportoknak, foglalkozásoknak is. Szent Imre az ifjúságé, Vianney Szent János a papoké, főleg a plébánosoké. De miért lenne éppen Szent Teréz is a papok védőszentje? Ez sokak előtt érthetetlen. Pedig Szent Teréz papi lélek volt. Talán közelebb kerülünk ehhez a gondolathoz, ha elkísérjük életútján.
Kis Szent Teréz egyszer az Úrhoz sóhajtott: ó milyen kevéssé szeretik itt a földön a Jóistent. Nem nyilallik a szívedbe ez a sóhaj? Hiszen ez vád! Vád, amely ellenünk is szól. Vád, amely szerint többen, sokan, csak látszat szerint szeretik Istent, s csak kevesen vannak az igazán szeretők. De ha kevesen vannak, ki tudja, hogy én ezek közé tartozom-e? Ki tudja, hogy valódi-e az istenszeretetünk! Aki igazán szeret, igyekszik közel lenni ahhoz, akit szeret.
Igyekezzünk közelebb a végtelen irgalmas Istenhez.
Ó Jézusom, örök Főpap! Tartsd meg papjaidat Szentséges Szíved oltalmában, ahol senki sem árthat nekik! Őrizd meg szeplőtelennek felkent kezüket, melyek naponként érintik Szentséges Testedet! Őrizd meg tisztán ajkukat, melyek Szentséges Véredtől piroslanak! Őrizd tisztán, az anyagiasságtól menten szívüket, melyek fennkölt papságod pecsétjét hordozzák. Növeld bennük az irántad való hűséget és szeretetet, és védd meg őket a világ fertőzésétől! Add meg nekik a kenyér és a bor átváltoztatásának erejével a szívek átváltoztatásának erejét is! Áldd meg munkájukat gazdag gyümölccsel és add meg nekik egykor az örök élet koronáját!
Ámen.
Kárász Gábor, szekszárdi káplán
