1976 óta ez a 19. századi pap és teológus volt az első olyan brit, akit szentté avattak.
Sophie Scholl ígéretes nácinak indult Németországban, amíg nem találkozott John Henry Newman személyes lelkiismeretről szóló írásaival. Részben a 19. századi katolikus pap és teológus ösztönözte arra, hogy 1942-ben a müncheni egyetemen szórólapokkal hívja fel a figyelmet a nemzeti szocializmus embertelenségére. Schollt a nácik 1943 februárjában kivégezték. (21 évesen)
Newman felhívása, hogy legyen bátorságunk saját lelkiismeretünket követni („Isten hangja szól szívünkben”), amelyet 1870-ben megjelent könyvében, a Grammar of Assent-ben fejtett ki, arra sarkallta Schollt, az egykori Hitlerjugend vezetőt, hogy megalakítsa a Fehér Rózsa-ként ismerté vált ellenállási mozgalmat.
1976 óta, amikor is a Katolikus Egyház szentté nyilvánította a 17. század elején vértanúvá lett John Ogivie-t, Newman az első olyan brit, akit kanonizáltak. A pap, teológus, filozófus, zenész, költő, pedagógus és mára szenté avatott Newman meglehetősen előrelátó volt annak tekintetében, hogy milyen lesz az élet a 21. században.
Figyelmeztetett, hogy a világot megfosztják minden morális fogódzójától, óva intett a liberalizmus terjedésétől: „az a doktrína, hogy nincs pozitív igazság… de egyik hit olyan, mint a másik”.
Egyik híres, 1873-ban elmondott „Infidelity of the Future” (A jövő hitetlensége) című prédikációjában megjósolta az agresszív ateizmust és a teljességgel be nem bizonyítható vallásos hit fogalmának teljes visszautasítását. „Mindent értelemmel kell megközelítenünk, és semmit sem hittel, vagyis csak arról tudunk, és csak azt fogadjuk el, ami bizonyítható… Nincs kinyilatkoztatás fölűről. Nincs hitgyakorlat. Egyedül abban hihetünk, amit látunk és bizonyítani tudunk… tehát a hit hiba két okból is. Először is, mert bitorolja az értelem helyét, másodszor pedig azért, mert tanok és dogmák abszolút elfogadását célozza, ám ez az abszolút elfogadás irracionális.”
Ha Newman ma is élne, valószínűleg előszeretettel kelne birokra a sértően ateista filozófusokkal és tudósokkal. Kevés olyan tulajdonsággal rendelkezett, amelyet általában a szentséggel azonosítunk, mint pl. a kedvesség vagy az alázat. Valójában, amikor vitába szállt valakivel tudott tüskés, veszekedős és makacs lenni.
Newman figyelemre méltó bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor elhagyta anglikán papként számára megjáró privilégiumait, amikor lemondott az oxfordi egyetemi templom, az anglikán Szűz Mária plébánia plébánosi hivataláról, valamint, amikor feladta anglikán képviselőségét Oriel College-ban, az oxfordi egyetem akkoriban nagy presztízsű intézményében, azért, hogy katolizálhasson. Az Oxford mozgalom vezetőjeként már korábban meg akarta reformálni az Anglikán Egyházat, megpróbálta újjáéleszteni az Anglikán Egyház katolikus hagyományait, próbált középutat találni, ahogy ő látta, a protestáns hibák és a római túlzások között. Úgy döntött, hogy az egyetlen alternatíva, ha katolikus lesz. 1845. október 9-én katolizált.
16 év telt el az 1829-es Roman Catholic Relief Act, a katolikusok egyenjogúságát biztosító törvény óta, amely végre megszüntette a reformáció óta fennálló katolikusokat érintő korlátozásokat. A katolikus-ellenes vakbuzgóság azonban még mindig éreztette hatását, ugyanis a katolikusok 1854-ig nem iratkozhattak be az oxfordi egyetemre.
Roderick Strange püspök, Newman kutató azt mondja: „Mai ésszel nehéz felfogni, hogy ez a döntés mit jelentett kortársai szemében. Elhagyott egy tiszteletre méltó, nagy presztízsű pozíciót csak azért, hogy csatlakozhasson egy megvetett kisebbséghez.”
Az a Katolikus Egyház, amelyhez csatlakozott, egyszerűen nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Newmant meghívták, hogy különböző projektekben vegyen részt. Az egyik ilyen volt, hogy katolikus egyetemet alapítson Dublin-ban, a másik, hogy szerkessze a The Rambler folyóiratot, de mindkét vállalkozás kudarcba fulladt. A The Rambler-ben például feldühített néhány katolikus püspököt cikkével, amelynek címe „On Consulting the Faithful on Matters of Doctrine” (A hívek felvilágosítása tanokat érintő kérdésekben), amelyben sürgette a Katolikus Egyházat, hogy ismerje fel azt az értéket, amelyet az egyszerű hívek képviselnek. A II. Vatikáni zsinat 1962 és 1965 között pont ezt tette, immár hatékonyan. Korában azonban azt javasolták számára, hogy inkább mondjon le tisztségéről. 1863-ban ezt írta naplójába: „Mióta katolikus lettem, úgy tűnik számomra, hogy csak kudarcot voltam képes felhalmozni.”
Élete számára a megváltás és a hírnév valószínűtlennek tűnő helyről érkezett. 1864-ben Charles Kingsley, anglikán pap, a Cambridge-i Egyetem modern történelem professzora, regényíró, a Macmillan’s Magazine egyik könyvismertetőjében ezt írta: „Az igazságot a római klérus önmagában sosem tekintette erénynek.” Newman atya arról tudósít, hogy erre nincs is szükség, és egészében tekintve nem is kellene így lennie.
Erre Newman a fő művének tekintett Apologia pro Vita Sua című írásában válaszolt, úgy, hogy elbeszélte katolizálásának történetét. Még ha nem is értettek volna egyet vele az emberek, legalább láthatták, hogy őszintén és feddhetetlenül viselkedett. Bestseller lett, és ennek következtében sok régi barátsága is ismét helyreállt.
Egy hasonlóan sikeres riportot tett közzé 1874-ben, amikor William Gladstone-nak röpiratára válaszolt, amelyben az épp akkor lemondó brit miniszterelnök azt állította, hogy az az 1869 és 1870 között megrendezett I. Vatikáni zsinat döntésének fényében, amely a pápai tévedhetetlenség tanát kegyelettel ápolja, a katolikusok elveszítették intellektuális szabadságukat. A pápa iránti vak engedelmesség alkalmatlanná tette őket a közéletre. Newman 1875-ös, Letter to the Duke of Norfolk (Norfolk hercegének írt levelében) amellett szállt síkra, hogy a katolikusok messzemenően alkalmasak a közszereplésre, mivel számukra a személyes lelkiismeret a legfőbb. Ebben az értekezésében olvashatjuk a még ma is közismert pohárköszöntőt: „Igyunk a pápára! – Előbb a lelkiismeretre, utána a pápára.”
Harmincnégy évvel katolizálása után, John Henry Newman-t XIII. Leo pápa bíborossá avatta. Bíborosi jelmondata: Cor ad cor loquitur (szív a szívhez beszél) jól illett az ékesszóló prédikátorra, aki ezzel is azt fejezte ki, hogy ő valóságossá kívánta tenni az evangéliumot mindazok számára, akikhez beszélt. Newman életének és munkásságának bárminemű kutatása szükségszerűen terjedelmes. Előadássorozatát az egyetem gondolatokat terjesztő szerepéről még ma is idézik, ideértve a The Times vezető oldalait. Gondolatát, miszerint a magániskolák oktatását össze kell kötni katolikus morális és lelki képzéssel, úgy tesztelte, hogy 1859-ben megalapította az Oratory iskolát.
Ian Ker atya, katolikus pap és egyben az Oxfordi Egyetem Teológiai Karának nyugdíjas tanára, minden évben nyári egyetemet tart Newman-ről a Merton College-ban, amely sok teológust, filozófust, politológust, pedagógust, történészt és zenészt vonz. – Newman tehetséges hegedűs volt, ő írta a Lead, Kindly Light (Vezess, jóságos fény)[1] kezdetű himnuszt és a The Dream of Gerontius (Gerontius álma) című elbeszélő költeményt, amely egy ember haláláról, végső ítéletben részesüléséről és purgatóriumi utazásáról szól, amelyet Edward Elgar zenésített meg.
„Nem ismerek még egy olyan személyt, aki ennyi különböző tudományágat vonzott volna. Életét oly sok irányból meg lehet közelíteni.” – mondja Ker atya.
Erich Przywara, német jezsuita filozófus és teológus Newman hatását így foglalta össze: „Ami Szent Ágoston az ókornak, ami Aquinói Szent Tamás a középkornak, az volt Newman a mai világnak.”
Damian Arnold - The Times
Fotó: Gibraltári Egyházmegye
[1] Magyar fordítását Sík Sándor adta, címe A felhőoszlop. Forrás: A kettős végtelen, Sík Sándor válogatott munkái, második kötet, Ecclesia, 1972.
