Az interjú egy fohásszal kezdődött, csak ezután jöttek a kérdések és a meglepő, beszédes, mélyen őszinte válaszok, melyeket Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi főegyházmegye érsek-metropolitája adott pécsi látogatása során.
Ez alkalommal az Eucharisztikus Kongresszus előkészületeként szervezett előadás miatt látogatott Pécsre. Ha az Eucharisztia ünnepléséről beszélünk, megállapíthatjuk; inkább a különbség, mint a hasonlóság dominál a római- és a görögkatolikusok gyakorlása terén. Ez miben mutatkozik meg?
A keleti egyházban minél nagyobb dologról van szó, annál jobban elrejtjük. Nálunk az úgynevezett szentségimádás, az Eucharisztiában jelenlévő Krisztusnak a megvallása a legrejtettebb módon történik, eleve úgy hozzuk ki a szentélyből, hogy letakarjuk, miközben senki nem néz fel. Így alakult ki, hogy Istenről csak olyat mondhatunk, ami szinte tagadás.
„Tagadás”?
Például, amikor azt mondjuk Istenre, hogy „jó”, az nem teljesen helytálló! Hiszen az emberre vagy egy hétköznapi eseményre, akár egy koncertre is mondjuk, hogy „jó”. Holott Isten egészen másként jó, mint az ember vagy egy koncert. Ezért, amikor azt mondom az Úrra, hogy „kimondhatatlan, megfoghatatlan, láthatatlan”, akkor helyesen fejezem ki magam. A liturgiánkban is gyakran használjuk ezeket a kifejezéseket: kifürkészhetetlen, felfoghatatlan. Így fejezzük ki a hódolatunkat. Az Eucharisztiához pedig mindig a legmélyebb bűnbánattal közelítünk, sokszor a földre borulunk, tömjénezünk az oltárra elhelyezett Eucharisztia előtt. Tehát az isteni jelenlét ünneplése, megvallása ugyanúgy hagyomány a mi egyházunkban is, csak másképpen, inkább elrejtett módon történik. Ezért tartom fontosnak hangsúlyozni azt is, hogy a görög és a római katolikusok között nincs ökumenére szükség. A szó ugyanis a különböző felekezetek közötti egységkeresésre utal, mi azonban eleve egyek vagyunk, egy egyházba tartozunk, ugyanúgy a pápa a vezetőnk, sok esetben ugyanazt a templomot vagy oltárt használjuk. Ez az egység igaz a hitoktatásra és a szentségekhez járulásra is. Ugyanakkor a különbségeket is figyelembe kell venni. Sok mindennel tudja gazdagítani a római katolikus egyház a kisebbségben lévő görögkatolikus egyházat és viszont.
Mondhatjuk, hogy fontos számára a különböző katolikus közösségek segítése? Gondolok itt a szíriai útra, melyre három éve vállalkozott.
Valóban fontos része volt az utazásnak, hogy kimutassuk az ott élő keresztényeknek az együttérzésünket, hogy nem hagyjuk őket magukra.
Itt érdemes hangsúlyozni, hogy konfliktuszónás területeken is járt, hogy személyesen vigye el az adományokat a helyi közösségnek. Egy ilyen utat még a legelszántabb segélyszervezetek, újságírók is alaposan megfontolnak.
Bevallom, legelőször Atanáz püspök társam vetette föl, hogy egy odautazással tudnánk kifejezni együttérzésünket. Én ezt a gondolatot elsőre elengedtem a fülem mellett. De később, látva a szörnyű pusztításokat, melyeket Damaszkuszban az őskeresztények hazájában végeztek, miközben templomokat, liturgikus és biblikus kéziratokat semmisítettek meg, elhatároztuk, hogy konkrét lépéseket teszünk. Ekkor felvettük a kapcsolatot egy ottani településsel, és arról értesültünk, hogy a templomukat lerombolta egy rakétatámadás. Ekkor gyűjtést hirdettünk, az adományt pedig személyesen vittem ki.
Vallási értelemben milyen tapasztalatot szerzett?
Szíriában sok görögkatolikus él, jóval több, mint római katolikus, ott épp fordítva van ez az arány. De az ortodox egyház még erőteljesebben van jelen, mégpedig különböző felekezetekkel: vannak szír katolikusok és szír ortodoxok, kopt katolikusok és kopt ortodoxok, de sorolhatnánk még: vannak itt káldok, maroniták, és itt élnek még nagy számban a melkiták, akik görögkatolikusok. Tehát itt a keleti katolikus egyházak a dominánsabbak, ezért magyarországi keleti katolikus főpapként feladatunknak éreztük ezeknek a közösségeknek a segítését.
Az ön személyében egy szerzetesből lett főpapról beszélünk. Ritka párhuzam. Magát hogy érintette a szentatya döntése?
Nem volt könnyű a váltás, hiszen elvonultan éltem egy kicsi, eldugott faluban, és innen érkeztem az egyház pezsgő életébe. Amikor megkaptam Benedek pápától a felkérést, megkérdeztem a nuncius atyát, hogy szabad-e nemet mondani.
Mit válaszolt?
Hogy szabad, természetesen nem kötelező elvállalni. De ahogy a szerzetes társammal, Atanáz atyával együtt imádkoztunk, arra jutottunk, hogy ha valóban ez Isten hívása, akkor meg fogja áldani. Sok mindet el kellett hagynom abból, amit korábban fontosnak tartottam, amiről azt gondoltam, hogy lételemem. De azt mondhatom, a Szentlélek a szárnyaira vett, s nem oda vitt, ahova én akartam, hanem oda, ahova Ő. Ezt élem meg azóta is, most már 12 éve: a Szentlélek visz, végzi a munkáját, s nekem csak arra kell figyelni, hogy minél inkább igazodjam hozzá, és hagyjam, hogy dolgozzon rajtam keresztül.
Ez idő alatt négy városban alakult görögkatolikus közösség. Ennek mi volt a legfőbb oka?
Amikor görögkatolikusok elköltöznek az eredeti lakóhelyükről, akkor a híveink után megyünk, így hozunk létre újabb és újabb közösségeket. Van, ahol most templomot építünk, és olyan is, ahol a római katolikusok befogadtak minket a templomukba. Bízom abban, hogy ehhez lesznek papjaink is. Azt szeretném, ha igazi missziót tudnánk kiépíteni, mert erre Magyarországnak nagy szüksége van. Sok ember nem veszi észre, hogy mennyire rászorul az Istenre. A pécsi Szabadegyetem előadásra készülve, az olvasmányokban szembesültem azzal, milyen sokan vannak félrevezetve, akik azt hiszik, szabadok, a saját gondolataikat követik, holott egészen torz ideológiák formálják a gondolkodásukat. A misszió lényege, hogy rámutassunk, az embereket rávezessük a fölismerésre: Isten mindenkit szeret, mindenkit megváltott, mindenkit a saját országába hív.
A görögkatolikus egyház médiajelenléte igen magas. Mi az alapvetése?
Nem először hallom ezt, ezért nem kéne csodálkozom rajta, de mégis azt teszem. (nevet) Nem költünk sok pénzt a médiára, nem fordítunk rá szélsőségesen sok energiát. Tegyük fel a kérdést: mi a média? Hír-közlés. És mi a hír? Az evangélium, az örömhír! Tehát a média az evangélium hirdetésének eszköze. Hogyne kellene használnunk? Hiszen ez az egyház feladata! Így nekünk minden módon ezt kell teljesítenünk, nem csak a szószékről, nem csak szavakkal, hanem nagyon sok esetben metakommunikációval. Minden, ami a kezünk ügyébe akad, lehetőség arra, hogy Isten szeretetéről beszéljünk, Őt dicsőítsük, és ha ez hiteles, akkor mások is meghallják. Illetve akkor jut el hozzájuk, ha azt hitelesen képviseljük.
Fotók: Harasztovics Arnold
