2014. december 4. - Advent I. hét csütörtök
„Nyissátok ki a kapukat! Hadd vonuljon be az igaz nép, amely megőrzi a hűséget, amely meg van győződve arról, hogy az Úr megőrzi békében, mivel benne bízott.” (Iz 26,2-3)
Tele vagyunk félelemmel és aggódással. Oly sokat csalódtunk, s naponként csalódások érnek minket. Csökkentik a fizetést, drágul a benzin, nem vették fel a gyereket, beszólt a szomszéd. Bizonytalanok a munkahelyek, leépítések vannak, a gyerekek külföldre mennek, csak ritkán jönnek haza. Valami nehezen megfogalmazható és mégis tapintható feszültség vibrál a levegőben. Az emberek hamarabb elvesztik a türelmüket, már kisebb dolgokon is felkapják a vizet. Mit lehet tenni? Erővel törtetni, hadakozni, jól megmondani a véleményünket, kiosztani és kioktatni. Követelni, asztalt verni. Vagy visszavonulni. Bezárkózni. Semmiről tudomást sem venni. S így, benső védettségünkben merengeni hajdan volt szép időkön. Elringatni magunkat. S egyre inkább jólesik bent lenni. Kifelé egyre közömbösekké válunk. Észrevétlenné leszünk, ne is szóljanak hozzánk. S a zárt ajtó, amivel védjük magunkat, csakis egyet jelent: se ki, se be. Menekülés ez. A lélek lassú kioltódásának útja. Életünk megrekedésének útja. Ahol inkább lemondunk még az örömről is, csak nyugalmunk legyen. S egy idő után már tekintetünket sem emeljük fel. Már nem élünk, csak vegetálgatunk.
Krisztus azonban a növekedésre, a megújulásra, a teljes életre hívott meg minket. Az ujjongó öröm életállapotát akarja nekünk adni. Az Úr erőssé teszi szívünket. Oly erőssé, hogy elűzi a csüggedést, s a reménytelenséget. Erővel vértez fel. Megtanít küzdeni, ám úgy, hogy szelíddé is tesz. Az Ő szeretetének valódi hatalmát adja át. Ez a hatalom még akkor is megőrzi életünket békéjében, ha körülöttünk nehézségek zajlanak. Krisztus öröme képessé tesz arra, hogy átléphessünk nehézségeket, hogy túllássunk reménytelennek tűnő helyzeteken. S megtanít arra, hogyan legyünk úrrá a körülményeken, s ne azok uraljanak minket. Békességével megszilárdítja benső életünk, s az nem lesz többé olyan, mit korábban: öröm és csüggedés közötti váltólázszerű ingadozás.
Krisztus áttöri zártságunkat, hegy mindezt átadhassa nekünk Önmagában. Mégis először arra hív, nyissam meg én magam előtte. Mert ez a megnyitás biztos jele annak a vágynak, hogy akarom a teljes és örömteli életet. Hogy él még bennem az igény egy más életre: az egész-ségesre. „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg énvelem. (Jel 3,20) „Emeljétek föl fejeteket, kapuk, ősi kapuszárnyak, táruljatok, hadd vonuljon be a dicsőség királya!” (Zsolt 24,7)
Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír, s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!
