Hiszünk Jézus Krisztusban, Isten Fiában, az Atya egyszülöttében, vagyis egyedülijében, a mi Urunkban.
Ige, de ezt mégsem szabad a mi igéinkhez hasonlóan értenünk, mert azok hanggal, valamint a kiáramló levegő megrezegtetésével hagyják el a szájat, és nem maradnak meg tovább, mint ameddig elhangoznak. Az Ige ugyanis változhatatlan marad, hiszen róla beszél az Írás, amikor a Bölcsességről azt mondja: Bár önmagában marad, mindent megújít (Bölcs 7,27). Az Atya Igéjének pedig azért nevezzük, mert általa ismerszik meg az Atya. Amiképpen ugyanis igazat beszélve megismertetjük lelkünket a ránk hallgatóval, s szívünk titkait a jelek által értésére adjuk, úgy az Atyaistentől nemzett Bölcsességet is méltán nevezzük az Ő Igéjének, mivel a Bölcsesség által ismerik meg az arra méltó lelkek a mindennél rejtettebb Atyát.
A mi lelkünk azonban erősen különbözik szavainktól, amelyekkel megmutatni szeretnénk. Nyilvánvaló, hogy mi az elhangzó szavakat nem nemzzük, hanem létrehozzuk, és létrehozásukhoz a test szolgál anyagként. Márpedig a lélek és a test között igen nagy a különbség. Amikor ellenben Isten nemzett Igét, olyat nemzett, ami ő maga, és az Ige nem a semmiből, de nem is valamely már meglévő, teremtett anyagból való, hanem őtőle van, és az, ami ő. Valójában mi is erre törekszünk beszéd közben, hiszen vegyük csak alaposan szemügyre, mit is akarunk elérni – no, nem, amikor hazudunk, hanem – amikor igazat mondunk! Hisz mi másért küszködünk, mint hogy a magunk lelkét, amennyire csak lehetséges, megismerhetővé és átláthatóvá tegyük hallgatónk lelke számára, hogy énünkből ki nem lépve önmagunkban maradjunk, ugyanakkor önmagunk megismertetése érdekében lehetőség szerint olyan jelet mutassunk fel társunknak, mintha egy második lélek jönne a miénkből napvilágra, hogy az általa jelenítse meg önmagát. Ezt próbáljuk elérni szavainkkal, sőt a hanglejtéssel, a tekintettel, a taglejtésekkel is, azaz, amikor megannyi mesterkedéssel vágyunk megmutatni a bensőt. És mindezt azért tesszük, mert képtelenek vagyunk ilyesmit fölmutatni, s így a beszélő értelmes lelke teljes egészében nem válhat ismeretessé. Ezért nyerhetnek teret a hazugságok is. Az Atyaisten azonban, aki önmagát a legigazabb módon akarta és tudta megmutatni azok lelkének, akik meg akarják őt ismerni, olyat nemzett önmaga megmutatása végett, aki az, ami a nemző, és akit Erejének és Bölcsességének is mondunk (1Kor 1,24), mivel az Atya általa hozta létre és rendezte el a mindenséget. Éppen ezért áll róla: Erejével elér egyik határtól a másikig, s a mindenséget üdvösen igazgatja (Bölcs 8,1).
Szent Ágoston: A hit és a Hitvallás, részlet
