Rizner Józsefné Tamásiban élő, nyugdíjas pedagógus, a tamási Karitász-csoport alapító tagja. Tevékeny közösségi ember a Karitászban és a plébániai közösségben is.
Az évek során mindig lehetett számítani keresztény hittudatból fakadó emberséges munkájára. A plébános bátorítására és kérésére hitoktató képzést is végzett, ilyen szolgálatot is ellátott.
Pár éve egészségügyi okok miatt már nem tud ugyanolyan lendülettel és aktivitással önkénteskedni, de lehetőségeihez mérten most is támogatja és segíti a helyi csoport munkáját. Elmondása szerint a Caritas Hungarica díjjal való kitüntetés számára olyan, mint egy életműdíj, lévén, hogy már 90 éves és az utolsó élő alapító tagja a csoportnak. Harasztovics Arnold készített vele interjút.
Hogy lett Karitász alapító tag?
A rendszerváltás után, a plébános atya hirdetésére fogtunk össze páran a faluban, hogy közösséget alkossunk, legyen valami itt. Szerettünk volna adni valamit a lakosságnak. Aztán bátorítottuk, hívtuk a híveket és szépen lassan kialakult egy közösség.
Mi vezette Önt lélekben önkéntes segítő szolgálatba?
Tanár vagyok és szeretek az emberekkel foglalkozni. Felvidékről származom, ahol megtapasztaltam a kisebbségi létet, az összetartozás és összefogás érzését. Már otthon is segítettem a szomszédban, itt is, amit tudtam. Tamásiban pedig a szervezett formában való segítés vonzott és ez a Karitász-csoport erről szól.
Milyen volt a kezdet?
Kezdetben mi, asszonyok adtunk pár száz forintot havi tagdíjként, hogy legyen valami tőkénk, amiből tudunk tevékenykedni. Aztán a plébános atya németországi kapcsolatai révén segített minket és szerzett ruha adományt, amit nagyon olcsón értékesítettünk. Az így szerzett pénzt pedig karitatív célokra fordítottuk. Aztán az évek múlásával szépen fejlődtünk.
Milyen feladatot látott el a közösségben?
Segítettük a plébános atya munkáját, programokat szerveztünk társaimmal együtt, az ünnepségeken főztünk. Összejöveteleket tartottunk, elmélkedtünk, beszélgettünk. Hívtuk, próbáltuk összegyűjteni a lakókat, akik aztán kezdtek jobban és jobban megbátorodni. Amíg tudtam járni sofőrként szolgáltam, szállítottam a templomba járó betegeket.
Most mozgáskorlátozottként, közel a 90 évhez már azt tapasztalom, hogy milyen, amikor rajtam segítenek. Milyen érzés a másik oldalon lenni.
Miből nyeri, nyerte erejét az önkénteskedéshez?
A szeretet, meg az istenszolgálat és az örömokozás vágya. A családomban megtapasztalt példa. Segíteni a másikon, az idősebben az magától értetődő vágy volt számomra. Amíg erőm volt hozzá. Látni, hogy örül a másik, hogy segítenek – ez volt a jutalom. Az olyan jó érzés volt, hogy nem kellettek külső dolgok a bizonyításhoz.
Melyik az a feladat, amit szívesen végez a Karitásznál?
Magától értetődő volt számomra részt venni mindenben. 15 évig szállítottam időseket. Beteg, fájós lábú testvéreinket hordtam a templomba, hogy részt vehessenek a misén. Mindig éreztem, hogy ez a legnagyobb cselekedet számomra. Nagyon örültem, hogy ezt tudtam csinálni. De ha bármi más rendezvény volt, akkor sosem vontam ki magam semmiből.
Segítettük a plébános atyát is. A rózsafüzér imádságokon vállaltuk, hogy előimádkozunk. Keresztúti áhítatosságokat olvastam fel. Sok mindenbe részt vettem, vettünk.
Nemsokára a 90. születésnapját ünnepli. Isten éltesse jó egészségben! Mit üzenne a fiataloknak?
Azt, hogy hallgassák meg az időseket. Legyenek nyitottak és türelmesek, sokat lehet tőlünk tanulni, hisz sok mindent megéltünk.
