Az ökumenikus dokumentumok szerepe az, hogy időről időre összefoglalják a megtett utat, vázolják a fennálló problémákat, és továbbhaladásra bátorítsanak.
Ebben a már felütésében is apostoli leveleket idéző nyilatkozatban a két egyházfő elsősorban a súlyos, cselekvést igénylő problémákra összpontosít: a háborús övezetekre, a szekularizmusra, a – Laudato sí' kezdetű enciklikával összhangban – a globalizáció jelenségében egymással összefüggő féktelen fogyasztásra és szegénységre, az elvándorlásra, a családdal kapcsolatos és bioetikai kérdésekre. Nincs azonban keresztény cselekvés az evangélium hallgatása és értelmezése nélkül: a nyilatkozat egy tömör, de határozott mozdulatokkal felvázolt ökumenikus teológiai keretben azonosítja korunk válságtüneteit. A következőkben e keret sarokpontjait veszem szemügyre.
Az egység mintája a háromszemélyű egy Isten. A közös nyilatkozat egyértelműen szentháromságos távlatba helyezi lelkipásztori üzenetét, erről tanúskodik a szövege eleje és vége. Ezzel megerősíti, hogy testvéri kapcsolataink, sőt egységünk végső mintája nem pusztán az egymást rokonszenvvel választók klubja, hanem a háromszemélyű egy Isten, aki önmaga személyek közötti életébe hív meg bennünket. Ez a mi közös hitünk alapja (5.), s ezzel a nyilatkozat lelkisége szorosan kapcsolódik a II. Vatikáni Zsinat ökumenikus határozatában foglaltakhoz, valamint az első ortodox–katolikus közös teológiai dokumentumhoz (München, 1982).
A mai kihívások új megvilágításba helyezik a második évezred vitáit. Nem pusztán udvariasságról van szó, amikor a két egyházfő a kubai helyszínt indokolva megszólítja Latin-Amerikát. Az „Új világ" és a „Régi világ" kifejezések provokatív erővel hatnak: az egyház mindig is egyetemes volt önértelmezésében, s már régóta földrajzi és szerkezeti értelemben is, de ez egy Európából szemlélt egyetemesség volt. A nyilatkozat jelzi, hogy a keresztények előtt álló kihívásokhoz képest az egyházakat megosztó régi kérdések jelentősége hátrébb sorolódik, noha egyáltalán nem válik jelentéktelenné (vö. 2-3, 6-7.).
A kihívásokkal való szembenézés alapja az első évezred közös hagyománya. Az iménti szemponthoz kapcsolódik a Krisztus utáni első és második évezred megkülönböztetése (4-5, 7, 24.). Utalt már erre a II. Vatikáni Zsinat is, de kifejezetten akkor jelenik meg, amikor a kapcsolatok egyházfői szinten indultak újra, VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964-es találkozásával és 1965-ös közös nyilatkozatával, amelyben célként határozták meg, hogy ortodoxok és katolikusok eljussanak „a hit, a testvéri összhang és a szentségi élet teljes közösségére, amely fennállt közöttük az Egyház életének első ezer évében". Gyakran merül fel a kérdés, hogy pontosan miben is rejlik az első évezred öröksége, a pápai megnyilatkozások (pl. itt, itt és itt) és a közös dokumentumok (pl. Valamo, 1988, Balamand, 1993, Ravenna, 2007) azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy az újszövetségi tanúságtételen túl van miből mintát meríteni a közös tanúságtételhez. Az első idők vértanúinak ereje ráadásul ma különös fénytörést kap.
Ökumené az egyházak teljes keresztmetszetében. Az egység keresése nem maradhat az egyházfők és szakértők ügye. A „tanulékony egységkeresés" durhami projektjére emlékeztet az, ahogy a két egyházi vezető szelíd határozottsággal híveihez fordul: „meg kell tanulniuk egybehangzó tanúságot tenni az igazságról azokon a helyeken, ahol lehetséges és szükséges" (7.). Igazi, hatékony tanulás pedig az, ha a felismert igazság átjár bennünket, ez pedig egymásra szentelt időt és illúziók nélküli, fáradságos munkát igényel.
A görögkatolikus közösségek ortodox elismerése, az uniatizmus katolikus elvetése. Az iménti szempont közép- és kelet-európai szemmel főképp akkor válik jelentőssé, amikor a két egyházfő – az igen jelentős 1993-as balamandi nyilatkozattal összhangban – egyfelől kijelenti a görögkatolikus egyház létjogosultságát, másfelől azt, hogy létrejöttének módját, a külső érdektől vezérelt ún. uniatizmust ma nem szabad alkalmazni. A kérdés térségünkből Ukrajnát különösen is érinti, és hosszabb elemzést igényel, súlyát ezért hadd jelezzem most a 23 éve aláírt nyilatkozat soraival: „e szabályok nem fogják a minket nyugtalanító kérdéseket megoldani, ha nincs meg az érintettek mindegyikében az evangéliumra alapozott akarat a megbocsátásra (...) Ez az, ahol a szeretet párbeszédének mindig megújult erővel és kitartással kell megjelennie".
A vallási hagyományok – a keresztény is – tiszteletet érdemelnek egymástól és a világtól. A közös nyilatkozat erőteljesen hangsúlyozza a vallások közötti kapcsolat összefüggését a béke esélyeivel, a vallásszabadság összefüggését az igazságossággal. Előbbire a vallási indokkal igazolt bűn, utóbbira az agresszív szekularizmus és a tisztességtelen áttérítés jelenti a legnagyobb veszélyt. Az egyházfők a vallásközi párbeszédet (mint ismeretforrást) és az egymás iránti tiszteletet tekintik gyógyszernek, s ebben nincs különbség egyházaik között. Ahogy abban sem, hogy e kölcsönös tisztelet összefér azzal, hogy Európa megmaradását a keresztény gyökerekbe való kapaszkodásához kötik.
Az egység – mint Ferenc pápától hallottuk – menet közben születik. Az egyházak gyors egyesülésének illúzióját érdemes tehát már most elűzni. A nyilatkozat nem effélét táplál, hanem arra buzdít, hogy a maga területén és kompetenciájával mindenki tegye meg, ami „lehetséges és szükséges". Az egység tétje pedig a tanúságtétel hitelessége a világ előtt (28.). E munka során fontosak a szeretet apró jelzései is, amilyen például Ferenc pápa – a közös nyilatkozat 5. pontjára utaló – ajándéka Kirill pátriárkának: kehely és paténa.
Orova Csaba
