Küszöbön a reformáció kezdetének 500. évfordulója. A mozgalomé, amelyet katolikusok és protestánsok is – egyéb vonásai mellett – szerzetesellenes törekvésként tartanak számon. Vajon valóban ilyen fekete-fehér volna a kép? Mit jelent a szerzetesek életformája, ha komolyan vesszük a keresztény egységkeresést? Hogyan lesz egy elkötelezett református bencés szerzetessé?
Egy másik évforduló segít választ találnunk e kérdésekre: az Egyházak Ökumenikus Tanácsa kezdeményezésére, a korszerű tanúságtétel lelkiségi alapjait keresve, épp harminc éve találkozott egy boszniai szerb ortodox monostorban néhány protestáns, katolikus és ortodox szerzetes, hogy megosszák egymással a közösségeikben szerzett tapasztalataikat, mindenekelőtt azt, hogy életük Jézus megtérésre sürgető felhívásában gyökerezik. E megtérésből egyszerre fakad a lemondással járó önfegyelem (amely nélkül nincs életszentség), ugyanakkor igenlő válasz Isten hívására az Ő országába. A lemondás tehát nem a világ elítélése, hanem új élet: a Krisztusban elérkező Isten országa fényében a keresztények, „akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája." (1Kor 7,31)
A reformátorok olykor teológiai, gyakrabban gyakorlati alapon támadták a szerzetességet, s miközben Luther is így tesz, éppen azt a kincset szeretné megvédeni, amit a szerzetes a lemondással óv: „Semmit elébe ne tégy Krisztus szeretetének" (Szt. Benedek Regulája 4,21). Csakhogy Luther – a korabeli mentális és életállapotok közepette – a szerzetesi szabályzatokban (mint megtartandó törvényekben) a csak hit általi megigazulás akadályát látja. Kálvin – aki szintén hevesen támadja a szerzetességet – igen nagyra értékeli a tisztaságra, szegénységre és engedelmességre törekvő keresztény életet, a szerzetesi életformát elsősorban tehát nem teológiai alapon utasítja el, hanem a fogadalmak – valóban túlságosan gyakorta tapasztalható – hiteltelen megvalósítása miatt. A reformátorok célja éppen az, hogy az egyházban egyetlen, mindenkire nézve eligazító mérce legyen: az evangélium, s ez kizárja a különféle (pl. „világi", szerzetesi) életformák eltérő fokmérőit. A reformáció különös erővel kiáltotta az egyháznak azt, hogy a Krisztusban megigazult ember a kereszt hordozásával és a szeretettel szentelődhet meg.
Szűcs Ferenc kiváló református teológus írja: „A reformációban kétségtelenül radikális tradíciószakadás történt a szerzetesség, illetve a monasztikus életforma megítélése terén, bár ... a folyamatosság sem szűnt meg egészen, hiszen néhány kolostor munkája folytatódott a reformáció után is"; a szerzetesi hagyomány később pedig szórványosan újraszövődik, „amikor a protestáns egyházak is szembesülnek azzal, hogy a pietasnak és a magas katechetikai igényességnek az általános elvárásai nem teljesültek." (Szűcs F. 119. 128.) Főként a XIX. századtól tehát új és protestáns szerzetesközösségek alapításának lehetünk tanúi, említhetjük például a metodista bencés monostort, az evangélikus ferenceseket, vagy az episzkopális karmelitákat. Karl Barth, a XX. század kiemelkedő jelentőségű református teológusa így fogalmaz: „A szerzetesélet azért állhat fenn minden korban és minden helyzetben, mert az Úr maga akarja, alapítja meg és alakítja ezt az életformát, és mert a szerzetesélet mindig nyitott az újra, és kész arra, hogy Isten szabad kegyelméből éljen, és engedelmeskedjék az ő szabad rendelkezésének." (idézi Bianchi, E., 347.)
Enzo Bianchi, az olaszországi Bose ökumenikus szerzetesközösségének alapítója úgy látja, hogy a szerzetesség egységformáló ereje – azon túl, hogy egyetemes emberi jelenségről van szó – a kiengesztelődött együttélésben van. Mégpedig olyan megbékélt együttélésben, amely az egyházszakadások előtti időkből ered, s amelynek születését Krisztus elkötelezett követése, az életszentség keresése sürgette, a Lélek ihletésére vállalt közösségi keretek között. Ez a radikális, „a megtérésnek, a forrásokhoz és az evangéliumhoz való visszatérésnek szentelt élet" a maga mélyebb engedelmességével és hűségével folytonos megújulásban tartja a szerzetest és közösségét egyaránt. „Vajon a reform e dinamizmusa nem felel-e meg annak a dinamizmusnak, amely a reformáció egyházainak is sajátja?" – teszi fel a témánk szempontjából talán legfontosabb kérdést Bianchi (344-346.).
Mindennek gyönyörű példáját láthattuk Magyarországon, amikor Toókos János testvér Szent Günter napján a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban, ünnepélyes keretek között, életre szólóan elkötelezte magát a bencés életforma mellett. Az esemény különlegessége, hogy János testvér református, és felekezeti hovatartozásának megtartásával lett egy katolikus szerzetesközösség tagja. Gondolkodásunkat a reformáció emléknapján a vele készített rövid interjúval zárjuk:
- Hogyan indult el azon az úton, melynek ma ünnepélyes állomásához érkeztünk?
2003-ban kerültem Pápára tanítani, onnan sokat kirándultunk Bakonybélbe. 2007-ben kértem fel lelki vezetésre Anzelm testvért, és 2010-ben költöztem be a Monostorba.
- Mit jelent a gyakorlatban az, hogy Ön református?
A Pápai Református Gyülekezet tagja vagyok, rendszeresen részt veszek a gyülekezet istentiszteletein. Református teológiai tanulmányokat folytatok, és szeretek református prédikációkat olvasni. A Monostorban a Szentírás napi olvasása, a zsoltárimádság mind olyan dolgok, amelyek a protestáns és a katolikus keresztyénség közös kincsei.
- Az örökfogadalommal véglegesen, haláláig elköteleződik a bencés szerzetesi élet és közösség mellett. Mit jelent az Ön számára ez az elköteleződés?
Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! – mondja a 83. zsoltár. Az elköteleződés azt jelenti, hogy ebben a boldogságban lehet részem minden nap. Isten kegyelméből igen tudtam mondani az Ő hívására.
- Mit jelent az Ön számára az ökumené?
A felekezetek közötti békésség, annak az egységnek a keresése, munkálása, amiért az Úr Jézus Krisztus imádkozott. Nekem ez a gyakorlatban főleg a Monostorban valósul meg, ahol együtt tudok imádkozni, fizikai és szellemi munkát végezni a katolikus testvérekkel és a más felekezetű vendégekkel.
Irodalom
- A Spirituality for Our Times: Report of a Consultation on Monastic Spirituality, WCC, 1987.
- A szerzetesség jelene és jövője, Vigilia, Bp., 2008.
- Bianchi, Enzo: Nem vagyunk különbek, A szerzetesek mint jelentéktelen laikusok, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008, 331-356.
- Religious Communities, in Lossky, N. et al. (szerk.): Dictionary of the Ecumenical Movement, WCC, Genf, 2002, 973-976.
- Szűcs Ferenc: A szerzetesség és a radikális Krisztus-követés megítélése a reformátori teológiai tradícióban, Studia Doctorum Theologiae Protestantis 3 (2012) Kolozsvár 119-130.
Horváth-Baán Anikó (Pécsi Egyházmegye)
Orova Csaba (Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola)
