Az ember azért megy át a kapun, mert számít az, amit a testével tesz. Azért megy át, hogy egész valóját érzékenyebbé és figyelmesebbé tegye arra a végtelen irgalomra, amelyet Isten kínál fel az embernek.
Az Irgalmasság Szentévének lezárásakor Sara Maitland a megtestesülés fontosságára irányítja a figyelmet a keresztény gondolkodásban és a testi gesztusok jelentőségére a katolikus gyakorlatban.
A pápa a római Szent Péter-bazilika szent kapuját most vasárnap fogja bezárni, és ezzel lezárja az Irgalmasság Szentévét. Nálunk ez egy héttel korábban történt meg. És volt itt egy furcsaság: a szertartás ökumenikus volt. De vajon miért akarnának a protestánsok eljönni, egy szentévet és egy szent kaput ünnepelni, hiszen ezek még mindig a teljes búcsú elnyerését kínálják?
Jöhetnének, mondjuk, azért, hogy ünnepeljék ennek lezárását: nincs tovább búcsúnyerés ebben a városban. De nem hiszem, hogy erről lenne szó, ez méltánytalan vélekedés volna. Úgy gondolom – csak most az egyszer –, hogy ebben az esetben olyan dologról van szó, amit a katolikusok tesznek helyesen. Ez ugyanis a „megtestesülésről" szól. A hit és az ebből fakadó istentisztelet pedig nem tisztán agyi vagy szellemi jellegű dolgok.
Az ember nem olyan, mint egy teafilter, ahol a valódi és értékes részek a vékony kis áteresztő papírtasakban vannak, és amelyet, miután rendesen ki lett áztatva, a szemetesbe lehet helyezni. Az ember nem más, mint egy egyedi, ám bonyolult szervezet – agy és lélek, meg test is –, méghozzá egy speciális környezetben elhelyezett szervezet, a természetnek, történelemnek és kultúrának egy olyan komplex amalgámja, amit az egyszerűség kedvéért „a teremtésnek" hívunk. Isten alkotta meg és kedvét leli benne, és aztán magára vállalta, ezzé vált, fölvette magára. A test igenis számít.
Úgy tűnik számomra, hogy ez az, amit egy átlagos, plébánia katolikussága mindig is megjelenít: keresztvetés, letérdelés és felállás, térdhajtás, mellverés a bűnbánati cselekmény közben némelyek részéről (beleértve engem is); víz hintése, olajjal való megkenés, az olvasó szemeinek pörgetése az ujjak között. Ott vannak a szobrok és a mécsesek gyújtása.
És vannak zarándoklatok, meg ereklyék, meg szentévek és szent kapuk. És lám, más keresztények is szeretnének osztozni ezekben. Mindez nagyon is lehet olyan sajátos ajándék, amelyet mi kínálhatunk, és talán azáltal, hogy felajánljuk ezeket nekik, érzékenyebbé válunk arra, amit ők kínálnak számunkra.
Persze talán nem mindig fejezi ki jól magát az ember. Hiszen senki nem gondolja komolyan azt, hogy egy lebénult vagy amputált ember kevesebb áldást nyer, mert nem tud magára keresztet vetni; sem azt, hogy azok, akik megtartják az első pénteki ájtatosságokat, a sor elejére ugranak a mennyország ajtaja előtt. (Én legalábbis remélem, nem.)
A szent kapukon nem azért megy át az ember, hogy Istent noszogassa vagy manipulálja, hogy kényszerítse őt valahogyan arra, hogy juttasson valamennyi irgalmat, vagy bűnbocsánatot, vagy boldogságot, vagy bármi mást, mintha ő erkölcsileg zsarolható volna. Nem hihető, hogy Isten jobban irgalmazna azoknak, akik keresztülmennek a szent kapun, mint azoknak, akik nem.
Az ember azért megy át a kapun, mert számít az, amit a testével tesz. Azért megy át, hogy egész valóját érzékenyebbé és figyelmesebbé tegye arra a végtelen irgalomra, amelyet Isten kínál fel az embernek.
(Sara Maitland regényíró írása teljes terjedelmében a The Tablet 2016. XI. 19-i számában jelent meg. Csigi Péter fordítása)
