A közélet fontosabb hírei jó ideje az újrakezdésről szólnak: Európa újragondolja multikulturális modelljét, Magyarország közeli és távoli államokkal rendezné viszonyát, társadalmi csoportok lázasan vagy épp kényszeredetten igyekeznek újraformálni magukat, de legalább a róluk kialakult képet.
Egyik sem reménytelen, de mind kudarcot kockáztató küzdelem, mert a kollektív szokások hatalma akkor is lehengerlő, amikor világos már, hogy értelmüket vesztették.
E közös szokások hálójában, családi és kulturális öröklődés révén, ezekhez elfogadóan vagy kritikusan viszonyulva, de mindannyian egyéni eljárásokhoz, rutinokhoz is ragaszkodunk. Közös vagy egyéni szokásaink nem önmagukban rosszak vagy értelmetlenek, hanem mert nem szolgálják közös vagy személyes javunkat. A jó reform vagy személyes újrakezdés nem a szokásokat törli el, hanem visszavezeti őket értelmükhöz, vagy jobb szokásokat kezdeményez. A keresztény közösség tagjait is sokféle, eltérő érvényességű hagyomány kötelezi – köztük a semper reformanda és a személyes újrakezdés hagyománya.
Az újrakezdéssel szemben azonban mindannyiunkat kísért a gondolat, hogy életünknek nemcsak ritmusa van, hanem valójában az örök visszatérés igazgat mindent, s végül majd valamiféle kozmikus körforgásban válik életünk súlytalanná. Találkozunk a ránk mért végzetben hívőkkel, vagy azokkal, akik úgy látják, hogy sorsuk Sziszüphoszé: sehová sem vezető küzdelem. Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. József Attila sorait böngészve ráeszmélhetünk, hogy nemcsak a rögzült kollektív viselkedésmód válhat fenyegetővé, hanem gyilkos kétségbeesésig vezethet a hiábavaló újrakezdések emléke. Hétköznapi és párkapcsolataink tapasztalata, a mindennapok nehézkedése tanúskodik a szokások kényszerítő erejéről. E kísértés középpontja: se én, se te nem változunk – mint John Cusack filmjében, a High Fidelity címűben.
E hűtlenség még a keresztény hit történetében is jelentkezik: olykor felbukkan a kételkedés a mindenkit magához emelő Istenben, s helyére állítunk valakit, aki arra rendel egyeseket, hogy távol maradjanak tőle. Az örök visszatérés és a hiábavaló újrakezdés e kísértésével áll szemben a keresztény élet ősi gyakorlata, amely valamilyen formában minden felekezetben jelen van: a böjt szokása. A böjt különös – Jézus szenvedésére emlékeztető – idején belénk hasít a bűn emléke, fáj az a seb, amelyet másokon, magunkon ütöttünk. A jó böjt útja azonban nem a bűneink örök visszatérésének kísértéséhez vezet, hanem éppen arra, amerre a keresztet hordozó Jézusé: nagypénteken át vasárnap hajnalig. Bűneink emléke, miként a fába ütött szög nyoma, esetleg megmarad, de életünk e sebeket őrizve újrakezdődhet, és szabadon növekedhet tovább.
Ismert a fiú története, akire oly sok szeretetet tékozoltak. Amikor képzeletünkben továbbmeséljük, magunkra is gondolva esetleg elbátortalanodunk: vajon hányan hittek a fiú újrakezdésének esélyében a szomszédok, unokatestvérek és munkatársak közül? Gondolta-e valaki, hogy e fiú nemcsak bűneit hagyta hátra, s indult vissza atyjához, hanem vitte magával bizonyára létező erényeit is: azokat is vissza kellett vezetnie eredetükhöz. Akárhogy is, e fiú történetében a bűnre, a belső folyamatokra, atyja és bátyja viselkedésére szokás figyelnünk. Egy pillanatra összpontosítsunk azonban arra, hogy a fiú „csakugyan útra kelt”. E kifejezés a szívünkben meghozott döntés (az igen és nem) és a megvalósítás határmezsgyéjéről szól. Arról, ahogyan megtörik a szokás hatalma, s egy átalakuló térben kell tájékozódnom, immár magam szabva irányt magamnak. Az (igaz) hit és a (helyes) gyakorlat gyújtópontja ez az első bátor mozdulat.
Ezzel a megtérő bátorsággal lenne jó újragondolni személyesebb és tágabb kapcsolatainkat. Világunkban sokan arra készülnek, hogy a hidegháború újrakezdődik – mintha ellenállhatatlan erővel térne vissza egy korszak mechanizmusa. A keresztény közösség tagjai számára azonban a böjt mértékletessége erő, amely a szív szabadságának megszerzését célozza.
Orova Csaba
