Amilyen kockázatos a szavak jelentését eredetükkel magyarázni, annyira merész a boldogság értelmét a bódít és bolyong kifejezéssel megvilágítani – amivel egy szótárunk kísérletezik.
Adjunk azonban esélyt annak, hogy boldognak lenni: elcsábultan járni az élet útvesztőjében. Ha így teszünk, felmerül a kérdés: ki az, aki vonz bennünket, akiért átverekedjük magunkat sűrűségen, vállaljuk a falnak ütközés veszélyét, s olykor bizony ki kell hátrálnunk kétes zsákutcákból?
A vonzalom alapja, hogy megszólítva érezzük magunkat. Nem feltétlenül az ismerősség vagy ismétlés hozza létre, hanem olykor a hiány feltárása vagy egy sebünk gyógyító érintése. Az utóbbi fájdalommal jár: kitérnénk előle, de szükségünk van rá. Akár ismerőstől, akár az új idegentől – mégis, hol, milyen módon vagyunk megszólíthatók?
Gyakorta megesik, hogy valaki úgy szólít meg bennünket, hogy csupán létezésünk felszínére akar hatással lenni: mintha e felszíni réteg a mi egész létezésünk volna. S mi hagyjuk ezt, amikor újra meg újra megnézzük a sorozatot, amely üres kielégületlenséget hagy bennünk, ezért már várunk a következő epizódra; amikor engedjük, hogy ismerősöktől ajándékul kapott giccs vegyen bennünket körül életünk mindennapi terében; amikor hagyjuk, hogy divatos jelszavak vagy vállalatok reklámhordozójává váljon a ruhánk – végső soron a testünk.
Mindez nem szükségszerű, csak a mindennapok nehézkedése: a megszokáson kívül semmi sem kényszerít arra, hogy létezésünk felszíne felszínes legyen. Egy használati tárgy, legyen az a cipőnk vagy a naptár az asztalunkon, amit finom hozzáértéssel készítettek; egy sorozat, amelyben a szerepeket gazdag kifejezőerővel alakítják, s az élet szövevényét nem egyszerűsítik le egy-egy szenvedélyre; a táncra perdülés kívánsága hegedűszóra; egy pontosan csukódó régi ajtó, amely őrzi néhai mesterének szeretetteli szakmaiságát; az odafigyeléssel elkészített, a hagyományt egyszerre őrző, de azt apró újdonsággal is fűszerező étel – mindez örömet szerez, a boldogság előíze,egyúttal mélyebbre vezet létezésünkben. Ez az igényesség nem azonos a drága holmikkal: erre figyelmeztet például a népi kézművesség számtalan emléke. Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat az aranyként fénylő hamisítvány, a mindennapok hangzavarának csalóka hívószavai által, amelyek mögött személytelenség áll, s amely bennünket sem személyként szólít meg (vö. Ef 4,14).
Az igényes felszín azonban, például egy szép tálból kínált muskotályos szőlő íze, valóban mélyebbre vezethet. Túl a rutinok és logikák ésszerűségén, létezésünknek abba a rétegébe, amelyet inkább már – a példánál maradva – a szőlőt tálban felkínáló csendélet, egy szép festmény szólít meg és fejez ki egyszerre. A szép, akár visszatérő (ezért mosolyogva várt) ismerősként, akár hiányt betöltő (ezért felszabadító), vagy éppen a sebeinket megérintő (ezért fájdalmat hozó) idegenként szólít meg, elhatolhat a belsőbb rétegeinkig: emlékeknek, vágyaknak, lassabban hullámzó érzelmeknek adva szót, színt, illatot, hangot.
A formára találástól mintha megelevenednének, megsokszorozódnának életünk belső tartalmai. A művészet akkor „történik meg”, amikor – akár alkotóként, akár befogadóként – létezésünknek e belsőbb rétegébe helyezkedve találkozunk a széppel. Sokféle kulturális feltételtől függ, hogy ezt ki miként képes elérni: múzeumba megy vagy performanszon vesz részt, kosztümös színházi darab vagy a színpad és nézőtér határait elmosó avantgárd rendezés révén. Ezért hiábavalók a viták, amelyek során ezeket kijátsszák egymás ellenében – de gustibus non est disputandum.
Ami az ízlések különbözőségénél fontosabb: a szép nem egyszerűen én vagyok, hanem a saját belső rétegeimbe helyezkedve, de a Másikkal találkozom. A műalkotás ezért teret kíván: koncerttermet, vagy odafigyelésre alkalmas szobát, kiállítóteret, de legalább egy saját felületet a falon, az olvasás nyugodt idejét. A művészet érzékisége, játékossága, meghívó-bevonó gesztusai: mintha egy másik személy tulajdonságairól lenne szó – ezért nem lehet a műalkotás egy (mégoly fontos) gondolat puszta illusztrációja – az ugyanis cserélhető.
Létezésünk középpontjáról, a szívünkről beszélni csak óvatosan lehet, hiszen tapasztalatunk szerint odáig – az iménti rétegeken túl – belső sivatagon át vezet az út, s a szavakkal sincs ez másképp, úgy hívják: csönd. E csöndben egyszerűsödve talán ennyi mondható: ha nem hagyjuk magunkat megtéveszteni (vö. Bölcs 13,3), a szépség olyan kalauzunk lehet, amely átvezet bennünket valamiféle megtisztító, mégis bódult bolyongásban, a másokkal közös életünk és önmagunk útvesztőin, elvezet egészen odáig, ahol a Szép él és megszólít bennünket. Valódi életművészek, sőt boldogok, akik szabadon engedik, hogy Arcának szépsége egész személyiségükön átragyogjon.
Orova Csaba
