Antiókhiai Szent Ignácra emlékezünk október 17-én, az első századi püspök emléknapján.
„Kórust alkotva a szeretetben, énekeljetek az Atyának Jézus Krisztusban.” (Antiókhiai Szent Ignác)
Szent Ignác (I. sz. vége) egy-egy levelet írt hét egyháznak, miközben fegyveres katonák őrizetében Rómába tartott, ahol végül oroszlánok elé vetették és vértanúhalált halt. A levelek visszatérő témája az egység, egyetértés, összhang szükségessége, amit nem egyszer zenei szakkifejezésekkel és hasonlatokkal érzékeltet. A philadelphiaiaknak például azt írja a püspökről, hogy mint a kithara húrja, Isten parancsaira van “felhangolva”. Az ephezusiakat a presbiterek és a püspök közötti összhangra buzdítja, hiszen olyanok ők, mint a jól hangolt kithara, a gyülekezet tagjai pedig mintegy „kórust” alkotnak (khorosz), és szeretetük által Isten “hangnemében” “uniszónóban” énekelnek az Atyának.
„Istenhez méltó presbitériumotok úgy hangolódik a püspökhöz, mint húrok a kitharához. Így a köztetek lévő összhang és harmonikus szeretet által ének dicséri Krisztust. Mindegyikőtök csatlakozzék e kórushoz, hogy megvalósítva az egyetértés összhangját, az egységben elnyerjétek Isten hangnemét, és egy hangon énekeljetek Jézus Krisztus által az Atyának, hogy meghallgasson titeket és jócselekedeteiteknek köszönhetően felismerje, hogy Fiának tagjai vagytok!”
Ugyanebben a levélben kozmikus képet fest arról, ahogyan Jézus csillaga körül kórust alkotnak az égitestek. A megtestesülés és kínszenvedés „felharsanó titkai” előbb rejtve voltak Isten csendjében, majd megnyilvánultak az égi létezőknek és az angyali rendeknek.
„E világ fejedelme előtt rejtve volt Mária szüzessége, szülése és ugyanígy az Úr halála is. Három felharsanó misztérium, amely végbement Isten csöndjében. Hogyan mutatkozott meg tehát az aiónoknak? Felragyogott az égen egy minden csillagot meghaladó csillag, és a fénye kimondhatatlan volt, újdonsága megdöbbenést keltett. A többi csillag pedig a Nappal és a Holddal együtt kórust alkotott a csillag számára, melynek fénye mindegyiket felülmúlta. Tanácstalanság lett úrrá, vajon honnan jött ez a hozzájuk nem hasonlító új dolog.”
A metaforák mögött megsejtjük az első századi antiókhiai egyház istentiszteleti gyakorlatát, amely éppúgy meghatározta Ignác egyházképét, mint, úgymond, zene-teológiáját. Kithara-hasonlatának megértéséhez tudnunk kell, hogy a tetrachord négy húrját mindig a kívánt skálának, hangnemnek megfelelően kellett áthangolni. Ha tehát a kithara Isten örök rendelkezéseinek jelképe, akkor a püspök feladata, hogy a parancsoknak megfelelő hangnemre hangolódjék. Ha ily módon áthangolt kitharává lett, akkor a presbiterek az egymással és az egésszel is harmonikus egységet alkotó húrok. Hangzásukhoz illeszkedik a gyülekezet tagjainak éneke, akik kórust alkotnak, amelyben nem szűnik meg egyediségük, de énekük tökéletes uniszónóban zeng abban a hangnemben, amelyet az Istenre hangolt hangszer megad. A zene végső alapja „Isten csöndje”, amelyben a megváltás misztériumai öröktől el voltak rendelve, majd felharsantak az időben – kimondhatatlan, szokatlan, megdöbbentő újdonságként. A szóban kifejezhetetlen misztériumokat ezért nem csupán az egyház egésze énekli meg, hanem a kozmosz is. Amint ugyanis az egyház Jézus Krisztusban dicsőíti az Atyát, úgy a „felharsanó misztériumokat” megismerve az égitestek kórusa Krisztus csillagát veszi körül. A földi és mennyei ének együtt zeng abban a hangnemben, amelyet Ignác magával a szeretettel (agapé) azonosít.
Heidl György
Fotó: Loósz Róbert
