Miképpen találkozott Mária Magdolna a feltámadt Krisztussal, és mi ennek a találkozásnak a jelentősége a mi számunkra? Mivel a magdalai Máriának jelent meg először a feltámadt Krisztus, János evangélista elbeszélésében Mária és Jézus találkozása annak ősképe, ahogyan először találkozunk az élő Krisztussal.
Mária Magdolna egyedül állt a sírnál, hiszen Péter és János hazamentek (Jn 20,10-11). Ezt követi a beszélgetés az angyallal, a jánosi hagyomány szerint angyalokkal, majd a találkozás Jézussal. Idézzük fel teljes egészében ezt a kulcsfontosságú szakaszt, mégpedig a bevett fordításoktól eltérően megtartva a szokatlanul csapongó igeidőket!
Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt lát fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezik tőle: Asszony, miért sírsz? Ő azt feleli nekik: elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették! Miután ezt mondta, hátrafordult (esztraphé eisz ta opiszó), és látja az ott álló Jézust, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezi tőle: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt feleli neki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem! Így szól hozzá Jézus: Mária! Ő megfordulva (sztrapheisza) azt mondja neki héberül: Rabboni! (Jn 20,11-16).
Mária hátrafordul, amikor Jézus asszonynak szólítja, és ismét megfordul, amikor a nevét hallja! Először az üres sír bejáratánál fordul meg Jézus felé, akit keres, de akit nem ismer fel. Mivel azonban szó van egy másik megfordulásról is, arra kell gondolnunk, hogy a kettő között valamelyest hosszabb idő telt el. Miután Mária az általa kertésznek vélt Jézustól a halott Jézus testét kérte, elindult hazafelé, követve a többi asszonyt, akik már nem voltak jelen. Ekkor azonban személyesen megszólította, nevén nevezte őt Jézus. Mária odafordult, és e testi megfordulása valóságos benső fordulatot, megtérést (episztrophé) is jelentett, hiszen ebben a pillanatban a halott Jézust kereső Mária felismerte és megszólította az élő Jézust: Rabbóni!
Döbbenetes élmény lehetett. Jézus válaszából következtethetünk arra, hogy Mária elindult Jézus felé, hogy átölelje. Ne engem érints! (Mé mou haptou!) Miért ne? Mert még nem mentem fel az Atyához. Hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. A tiltásnak nem Mária viselkedése az oka; nem az, hogy a halottak között kereste az élőt, és nem is Jézus, amennyiben nem akarta, hogy feltámadása után és mennybemenetele előtt bárki vagy bármi feltartóztassa, netalántán valami tisztátalan beszennyezze. Jézus tiltása valójában buzdítás, de nem abban a szűk értelemben, hogy "Ne gyere közelebb, hanem gyorsan siess a tanítványokhoz, és vigyél hírt a feltámadásról!", hanem buzdítás a teljesség keresésére és megérintésére. Krisztus felmegy az Atyához, ezért ott kell őt keresni és megérinteni.
János evangélista a rá jellemző teológiai szemléletnek megfelelően fogalmazza meg Jézus üzenetét. Magdolna azt a feladatot kapja, hogy az Atyától alászállt, küldetését beteljesítő Ige feltámadásának, és az Atyához való felemelkedésének hírét elvigye a közösség tagjaihoz, akik már nem egyszerűen tanítványok, hanem a feltámadt Krisztus testvérei (az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz).
A feltámadás és mennybemenetel közötti időszak még nem a teljesség. A feltámadás teljességében Krisztus oly módon nyeri vissza eredeti állapotát és méltóságát, hogy visszatér az Atyához. Istenhez, akinél kezdetben volt (Jn 1,1). A mennybemenetel ezért a feltámadás szükségszerű beteljesedése. Amíg nem valósul meg, addig Krisztus érintése nem az Atyánál lévő Fiú érintése, nem a Szentháromság Isten érintése.
Mária hite nem teljes mindaddig, amíg nem az Atya jobbján ülő Fiút érinti meg. Ezért példa, előkép, ősminta Mária. Mivel ő volt az, akinek a feltámadt Krisztus először megjelent, az ő találkozása Jézussal mintája annak, ahogyan az egyes ember és az Egyház életében először megjelenik a feltámadt Krisztus: a keresztségben.
János evangélista elbeszélése mögött az ősegyház liturgikus élete és a keresztségi teológia rejlik. Erre enged következtetni Mária és Jézus találkozásának (Jn 20,11-17) számos párhuzama a jó pásztorról mondott példázattal (Jn 10,1-18). Ugyancsak erre utal maga az elbeszélésmód, a jelen idő következetes használata a párbeszédek során, amit a modern fordítók mint zavaró stilisztikai hibát igyekeznek kiküszöbölni. Pedig mennyivel személyesebben szólítja meg a szöveg az olvasót a jelen idő használatával: Ő azt feleli nekik: elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették! Miután ezt mondta, hátrafordult, és látja az ott álló Jézust, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezi tőle: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt feleli neki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem! Így szól hozzá Jézus: Mária! Ő megfordulva azt mondja neki héberül: Rabboni! Az mondja neki Jézus: Ne érints meg, mert még nem mentem fel az Atyához! Menj a testvéreimhez, és mondd meg nekik: felmegyek Atyámhoz és Atyátokhoz, Istenemhez és Istenetekhez!
Ez a találkozás és párbeszéd az Egyház jelenidejében zajlik. Jézus felismerése azzal kezdődik, hogy a jó pásztor nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket az akolból (Jn 10,3), vagyis nevén nevezi Máriát, ahogyan a keresztségre jelentkezők is új nevet kapnak (vö. Jel 2,17). A juhok követik a jó pásztort, mert ismerik a hangját (Jn 10,4), ahogyan Mária az ismerős hangra és megszólításra fordul Jézus felé, és ahogyan a keresztelendők is a jó pásztort követik a keresztségi liturgiában: a pásztort, aki életét adja a juhokért (Jn 10,11). A keresztségben az ember megvallja a Szentháromságba vetett hitét. Megvallja az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Amikor ezt megteszi, hitében megérinti Istent, a keresztségben szentségi módon meghal. Meghal, alászáll a mélybe, de feltámad, és az égiek közé helyeztetik. Így emelkedik fel a megkeresztelt Krisztus által az Atyáig, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.
Ha úgy véljük, Jézus élt és meghalt, csupán egy holttestet keresünk. Az üres sír történelmi ténye azonban nyugtalanító. További keresésre kényszerít. Hol van? Mi történt? Ki vitte el a holttestet? Talán a tanítványok, hogy kitalálják a feltámadás meséjét? Mindaddig nem kapunk választ ezekre a kérdésekre, amíg Mária Magdolnához hasonlóan nem találkozunk a feltámadott Jézussal, aki testben van az Atyánál és testben van minálunk: titokzatos testében, az Egyházban, és kenyér és bor színe alatt az eukharisztiában.
Heidl György
