Ha azt a szót halljuk: pap, sokféle érzés támadhat bennünk. Vannak, akik az egyházon belüli legmagasabb státusznak és legkiválóbb tevékenységnek tekintik. A hagyományos családokban és közösségekben büszkék arra, ha valaki közülük idáig jut. Sokakban, sajnos, rossz emlékeket és sérelmeket hoz elő a múltból. Az egyházon kívül mosolyt vagy megvetést vált ki. Míg korábban a katolikus pap a megbízhatóság, a műveltség és az imádság embere volt, mára ez a kép legalábbis kétségessé vált.
Úgy tűnik, mintha letűnt kor meghaladott értékeit védelmezné, mégis megannyian vágyakoznak arra a biztonságra és spiritualitásra, amelyet a katolikus papok közvetítenek. A pap személye egyszerre tud vonzó és inspiráló, ugyanakkor elbizonytalanító vagy taszító lenni. A pap képes a természetfölötti távlatát megnyitni, megtanítani az igazra, elvezetni a jóra.
A katolikus pap látszólag az ellentétek embere: család nélkül, egyedül él, mégis bármikor az emberek rendelkezésére áll. Az egyház tanítását őrzi és adja tovább, noha nap mint nap olyanokkal találkozik, akiknek az élete eltér a meghirdetett ideáltól. Egyszerre sokak ismerőse, mégis olyasvalaki, aki „kilóg" a társaságból. Sokszor a helyi közösség oszlopa, de tagja a világegyháznak is – globális intézmény helyi képviselője. Naponta kiáll a nyilvánosság elé, a magánéletéről mégis keveset tudnak, bár sokat képzelnek. A közösség atyja, a hívők szolgája, alárendelve a püspökének. Életének lényege, hogy mindvégig hűséges maradjon ahhoz a meghíváshoz, amely őt kiválasztotta, és a szolgálatra rendelte.
A papság bibliai fogalmához lényegileg kötődik a kiválasztottság gondolata. A Kivonulás könyvében, a sínai törvényadás pillanatában Isten így szól Izrael népéhez:
„Láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mintegy sasszárnyon hordoztalak benneteket, s ide hoztalak magamhoz. Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek." (Kiv 19,4-6a)
Ebben a szakaszban a papság és kiválasztottság gondolata Izraelre vonatkozóan kapcsolódik össze. Jóllehet az egész világ Istené, hiszen ő teremtette, ő mégis kiválaszt magának egy népet az összes többi közül, és papi királyságává teszi. Istennek ez a kiválasztó gesztusa, amely, mint itt is, általában zavarba ejtő, végigvonul a bibliai történetek során.
Isten kiválasztásának mindig meghatározott célja van. A kiválasztott kisebb résznek a nagy egész szolgálatában kell állnia. A meghívott személy az egész közösség javára van elhívva. Ábrahám meghívásakor például így beszél Isten: „Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter 12,2b-3)
Krisztus (VI. század, mozaik, Sant'Apollinare Nuovo bazilika, Ravenna)
Az isteni nagy terv és a benne megvalósuló kiválasztás miértjére Pál adja meg a választ. Isten nem az egyes személyt választja, nem Izrael népét vagy az újszövetségi egyházat, még csak nem is az emberiséget, hanem mindenekelőtt és mindenekfelett Krisztust. (A „Felkent" név maga is az isteni kiválasztottságra utal.) Ezt olvassuk:
Mert őbenne [ti. Krisztusban] választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk. (Ef 1,4-5)
Mindez azt jelenti, hogy Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, az igazi kiválasztott. Ő a tökéletes pap, akiben az egész föld áldást nyer. Minden papság belőle meríti a formáját és jelentését. Ahogyan Krisztusban az emberi és az isteni szétválaszthatatlan egységet alkot, úgy a keresztény papságban is egyszerre van jelen a hétköznapi és a rendkívüli, az égi és földi, a nagyon isteni és a nagyon emberi. Ám mivel a papban lévő ember bűnnel megjelölt, nem úgy, mint Krisztus, ezért a papság nem lehet mentes a megváltásra szoruló sebzett emberi természet minden hibájától és szennyétől. Ugyanakkor a pap mégis eleven módon tanúsítja az egyház történetének minden egyes pillanatában Krisztus állandó és folyamatos jelenlétét, és a tőle telhető módon közvetíti a Krisztusban nyert kiengesztelődés örömhírét.
Csigi Péter
