2014. december 5. - Advent I. hét péntek
„Könyörülj rajtunk, Dávid fia!” (Mt 9,27)
Ez a kérdés visszhangzik bennem, ha ezt a történetet olvasom. Jézust legyőzi a vakok kiáltása. Általában mindenki le akarja győzni Istent, de nem úgy, ahogy ő szeretné. Nyilván Isten hatalmas és legyőzhetetlen, de mégis akarja, hogy legyőzzük őt.
Nem félek ettől a kifejezéstől, mert Kis Szent Teréz is írt időnként meglepő dolgokat. „Olyan magas elképzeléseim vannak az égről, hogy olykor azt kérdem magamtól, mit tehetne majd a jó Isten halálomkor, hogy meglepetés érjen. Oly nagy a reményem, az ég oly nagy öröm számomra, – nem érzelmileg, de a hit szerint –, hogy valami minden elgondoláson felül álló dologra volna szükség ahhoz, hogy teljesen kielégítsen. Jobban szeretném megőrizni az örök reményt, semhogy csalódás érjen. Végül is már arra gondolok, hogy akkor is, ha nem leszek eléggé meglepődve, annak teszem ki magam, hogy örömet okozzak a jó Istennek. Nem áll fenn az a veszély, hogy megláttatom vele csalódásomat. Mindent megteszek majd, hogy ne vegye észre. Egyébként mindig úgy igyekszem tenni, hogy boldog legyek. Megvannak hozzá kis ravaszságaim, melyeket ismer és melyek csalatkozhatatlanok. … Hiszen, csupán azt látni, hogy a jó Isten boldog, már teljesen elég lesz az én boldogságomhoz.” (Kis Szent Teréz, Utolsó beszélgetései nővérével, 12.o.)
Győzzük le Istent mi is a vakok kiáltásával! Szeretettel kérjük őt, hogy könyörüljön rajtunk, szegény bűnösökön. Ez a lelkület legyőzi Istent, és nem tud ellenállni. Kiárasztja ránk irgalmát. Erre van a legnagyobb szükségünk. Ámen.
