Szerelmem, Jézus!
I. A katona, miközben vonszolja Jézust, felém néz. Milyen sokatmondó a kegyetlenségnek ez a törvényszerűsége, hogy képtelenség ilyenkor az áldozat szemébe nézni.
Uram, ments meg ettől a sunyiságtól! Amit teszek, azért vállalhassam a felelősséget! Olyat tegyek, amiért bátran vállalom: én voltam! Adj Uram tisztaságot, nyílt szívet és tekintetet!
II. Tündöklik a gloriola. Dicsfény övezi keresztutadat. Semmi megszégyenülés vagy kényszer. Mint eddig, most is tanítasz: élni, szeretni, szolgálni, áldozatot hozni, lemondást vállalni, békességet teremteni – a kiengesztelődés megteremtése révén.
A kereszt számodra katedra, amelyről leghitelesebben szólsz hozzánk.
Add, hogy lemondjak a látványos példálódzásról, erkölcsi prédikációról, helyette a viselkedésemmel mutassam meg, hogyan néz ki a Veled azonosult élet!
III. Megrázó, hogy Te viseled gyengeségeink terhét – én járok úttalan utakon, és Te esel el. Én mulasztok otthon, munkahelyemen, baráti közösségben, ahol Rád kellene a figyelmüket összpontosíttatnom, s ennek hiánya elviselhetetlen súlyként nehezedik Rád. Mindössze néhány dekányit terhelt volna engem, ha – önzésemet háttérbe szorítva – vállallak Téged. Te pedig talán állva maradtál volna.
Gyöngeségem okozta elesésed mégse összeomlás, hiszen Te tudod a legjobban, hogy lesz ebből kiút.
Arcra borulásod elejét veszi, hogy szembe kelljen néznünk Veled. Mint a tékozló fiú irgalmas atyja, aki nem számon kér, csak vár – hogy újra megpróbáljam a jót, hogy jól érezzem magam az atyai házban, s e felemelkedettség által erőt gyűjtsek az együttszenvedéshez.
IV. Szükség van e drámai jelentben Mária anyai érzelmeire. De ezt nem önmagából fakadóan éli meg, hanem most is Rád tekint, Krisztusom. A Te normád szerint, a Te elvárásod szerint, és nem a saját elképzelését erőlteti Rád.
Szűzanyám, Te alá tudod rendelni szíved vágyát Fiad akaratának. Mi sokszor hibásan szeretünk. Kérlek, adj nekem is ilyen Másra figyelő anyai szívet a bűnösök és a peremre jutottakkal kapcsolatban! És sose én lobbantsam őket lángra, hanem mindig Rád figyeljenek, és Veled együtt Krisztusra!
Nem akarok rosszul szeretni. Nem akarok én szeretni. Te szeress bennem bölcsen és tisztán mindenkit, válogatás nélkül!
V. Simon segít, mert Jézusom, a Te erődre még szükség van, de az érdemed mégse csökken. A Te válladon az én bűnöm. De ha nekem is juttatsz valamit a kereszt dicsőségéből, ember dicsőbb szolgálatra nem jelentkezhet!
Add Uram, hogy minden rászorulónak segítsek önzetlen szeretettel, hogy ő az így megnyert energiáját tudja a Te, és tieid szolgálatába állítani!
VI. A fizikai tehermentesítés teszi lehetővé, hogy még e drámai pillanatban is képes vagy isteni valód halvány, elmosódó kontúrjait adni, szeretettel viszonozni a figyelmességet.
Alázattal kell elfogadnom a kétkezi segítséget, a legfőbb Jó érvényre jutása érdekében. A titokban, rejtekből adott támasz szüli a nagy események létfeltételeit.
Ki a nagyobb? Aki emberileg lehetővé teszi, vagy aki boldog élvezője a jóságnak? Ezt már az apostolok is megkérdezték. Aki itt a legkisebb – mondta nekünk Jézus.
VII. Jézus keze görcsbe rándulva nyúl a por után - mint a szomjúságtól ájult ember a sivatag forró homokjában. Egész lényével vágyakozik, hogy megragadja az életet, azt, ami életben tartja. Jézus most elesésének érdeme után nyúl: ha már el kellett esnie, nem hagyja kifolyni kezéből annak érdemét. Miattunk került a földre, ott is ránk gondol, és hoz nekünk eledelt: a bűnbánat hamuját fejünkre, az aszkézis föld-sóját ételünkre, miként Szent Ferenc porral „ízesítette” ételét.
Uram, ha már el kell esnem gyarlóságom miatt, legalább tanuljak belőle! Legyen érdemszerző másoknak, és én is jussak közelebb ezáltal is Hozzád!
VIII. A kép úgy ábrázol, hogy gyönyörű piros palástod sértetlen. Annyi verés, vérzés, elesés után ez csak szimbólum lehet. Ünnepi palástod beföd minden borzalmat, itt most nem a szenvedő ember, de még nem is a megtépázott igazság kerül előtérbe, hanem az áldozattá válás, a vértanúság.
Uram, tanítson meg ez engem arra, hogy háttérbe szorítsam valós sérelmeimet, ne mutogassam, hanem borítsam be a Piros, dicsőségtől fénylő, a Nagy Műbe kapcsoló ünnepi ruhával!
IX. A megannyiszor ismétlődő elesésből is van kiút! Van még esély a megoldásra, igaz, hogy az áldozathozatal elől nem futhatunk el.
Talán még nehezebbé teszi az újraindulást, hogy olyanok beszélnek róla, akik messzire szakadtak Tőled, az élő Istentől. Rólad beszélnek, de nem a Te nyelveden. Atyjuknak hisznek, de közben megtagadnak, talán nem is csatlakoznak Hozzád szívük mélyén igazán. S most ők adnak jótanácsot, dorgálnak, nagyképűen irányt mutatnak, ellentmondást nem tűrve parancsolnak.
Egy pillanatig tart, amíg végiggondolom: felkeljek-e, vagy képükbe vágjam véleményemet. Aztán rájövök: hozzájuk indulok? Nem, hanem értük, Hozzád, Uram!
A második infarktus után lévő orvos is kiváló útmutatást ad az influenzás betegnek. Ezért elfogadom az iránymutatást azoktól is, akik maguk eltévedtek, mert Krisztus győzelme bennem és felebarátaimban, ez a tét, bárki is szed rendbe.
Megrázó, hogy még a Bűnt is az Ügy szolgálatába állítod, Uram! Kérlek, add, hogy a számtalan elesésemben Feléd zuhanjak. És ha teljes a fejre állás, a felállás által hálásan és tettre készen észleljem, hogy közelebb kerültem Hozzád!
X. Először azt hittem, hogy az Atyára meredő tekinteted kétségbeesett. Mert amikor nekünk vetkőznünk kell, szégyelljük magunkat. Vannak olyanok is, akik nem szégyellik magukat, amikor vetkőznek…
Mi egymást fürkésszük ilyenkor, vagy zavartan másra figyelünk. Talán segélykérő a tekinteted? Talán most kéred az irgalmat lázongó vérünk bűneire?
Inkább az Atya tisztasága tükröződik a Te ártatlanságodon. Ami pedig ilyen meggyötörtté teszi az arckifejezésedet, az a kontraszt, amit én vetítek ki Rád, mert magamból indulok ki. A Te tisztaságodon megtörik az én bűnös nézésem, s Benned, a tiszta Tükörben visszanézek kétségbeesetten önmagamra.
Uram, irgalmazz nekem!
XI. Erőtlenül hullasz bele nászágyadba, hogy egyesülj az Áldozattal. A világtörténelem második, és utolsó természetfölötti foganása: az első az emberré levésed, a második gyümölcse: az üdvösség.
Ez földi életed két határa. Többre nincs szükség. Felülmúlhatatlan az Isten emberszeretete! Ebből élünk egy örökkévalóságon át.
XII. A katona felemelt karja a feltámadási szobrodat juttatja eszembe. Ő most tesz tanúságot istenségedről. De már késő.
Inkább szeretnék a hűséges János lenni, aki szívében és tetteiben mindig tudta, ki vagy. Aki kamaszkorában állt melléd, és nem tekintett hátra, keresgélve valami jobb, izgalmasabb után, sajnálkozva önmagán, hogy valamiről lemaradt.
Vagy lennék inkább Mária: mindenki felé szeretetet osztó bőkezűség, összes kegyelmed pazarló kiosztója.
De még inkább a bűneit sirató Mária Magdolna. Ha már úgyis könny csillog szemem sarkában, akkor az bárcsak lenne a felismerés keserű-édes könnye!
Dermedt némaságom a vihar utáni csend, szivárványodra váró reménykedés.
XIII. E három: az anyai oltalom, a kitartó hűség, és a bűnbánó szív elegendő, sőt a lehetőségek teljességét kitöltő hátteret nyújtanak a holttest számára. Az élettelenül összecsuklónak elegendő a megpihenésre.
És e három még attól sem riad vissza, amiről a felületes szemlélő azt hiszi: dráma, tragédia, vége mindennek.
E három: az önmagát osztani akarás, a mindent legyőző ragaszkodás, és a transzcendencia – csak ez a három mer még kezdeni valamit azzal, akiről úgy látszik, hogy meghalt.
Uram, a világ tele van utcán járó halottakkal, materializmusba temetkezett, vergődő hullákkal. Ne engedd, hogy leírjam őket teendőim listájáról! Ha megtenném, én is meghalnék!
Ez a két lehetőségem van: pesszimistán vegetálni, vagy élni a Három, másokat éltető-lelkesítő életét – a szent életet, amelyről felismeri a szentségre meghívott, hogy Te, Krisztusom a látszólag teljes összeomlásban lévőknek adod magadat ajándékba.
Akik már lemondtak magukról, kérjék el az ideiglenesen holt Krisztus erejét Attól, aki most ölében tartja.
XIV. A nagycsütörtök felsőfoka történik most: akkor eleven, életet adó anyagba költözött, most rideg kőbe, hogy ezt is átjárja szent jelenlétével. Megszentelje mindazt, ami merev, reménytelen, tragikus: az elszigeteltséget, a magányt, az elmúlást.
Tőled nem lehet messzire kerülni Jézusom, még a bűn ridegsége, melyben megfagynánk, még ez sem akadály Neked, hogy belénk költözz, és átjárj minket bensőséges szereteteddel. Aztán felkelsz bennünk, és mi isteni erődből elhagyjuk a sírt, hátrahagyva a bűnt és a halált, amely ideig-óráig fogságba ejtett minket.
Uram, add, hogy hálánk jele a készséges együttműködés legyen. Hagyjuk, hogy feltámadva elhagyhasd velünk lárvaállapotunkat, és szabad, isteni tulajdonba szálló pillangókká váljunk – a Te dicsőségedre!
Garadnay Balázs
