Bevezetés
Uram, Jézus! Sokszor és sokféle meghívást kaptam már. A mostani egészen egyedülálló.
Meghívtál az üdvösségre, hogy hirdetője és megvalósítója legyek a kereszténységnek, hogy minden szentmisén Veled egyesülve erősítsem magam, és készüljek a találkozás rendszeressége által az együttlét állandóságára, a teljességre törekvés által a Teljesség megvalósulására, a szentség által a Szentségre.
Most pedig ennek módját tárod elém: föl lehet venni a Keresztet, és lehet követni Téged.
Gyöngeségem tudatában, de szívemben igen nagy vággyal – mert Hozzád akarok tartozni – indulok!
Ez a Veled járás nem külső szemlélés akar lenni. Nem sajnálkozni akarok Rajtad. Amikor – Tőled tanulva – kimondom: Atyám, legyen meg a Te akaratod! – akkor vállalom a közös keresztünket.
Nem csupán a „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!”-ot mondom ki, hanem azt is, ahogy Izajás próféta jelentkezik az Úr „Kit küldjek el?” – kérdésére, s mondom én is vele: „Itt vagyok, engem küldj!” (Iz 6,8).
Uram, szeretném magam annyira hasznossá tenni számodra, hogy a világot megszentelő tevékenységedben munkatársadként szolgálhassam az Atya dicsőségét és embertársaim üdvösségét.
Kérlek, hogy ebben a Veled töltött órában taníts meg arra, mit vársz tőlem, és melyek a Veled való azonosulási lehetőségeim mozzanatai. És kérlek, ha már meghívtál erre a bensőséges közösségre magaddal, tedd teljessé egységünket, valósítsd meg, aminek vágyát a szívembe oltottad!
I. Jézusom, keresztutadnak ez nem is az első állomása, hiszen már eddig is számtalanszor elítéltek, és elfordultak Tőled. Volt alkalmad hozzászokni az értetlenségünkhöz, és az igazság iránti érzéketlenségünkhöz. Akkor, amikor gúnyolva és hitetlenkedve elfordult Tőled a hallgatóságod, már a mostani percre készítettek elő: abból a szenvedésből tanultál engedelmességet (Zsid 5,8), s annak a gyümölcse most érik be.
Milyen hasznos lenne, ha én is így tudnék tekinteni a megpróbáltatásom órájára – látva benne a Te győzelmedet, s azt, hogy magadhoz emelsz a dicsőségedbe! Mennyivel könnyebb lenne helytállni!
Megpróbálom: Ahogy Te – minden lényegtelentől elvonatkoztatva – egyedül a mi üdvösségünkre koncentrálsz, s azért mindent vállalsz, megpróbálok én is csak Rád figyelni, és a Tőled kapott feladataimra. A többit – saját magamat is – ami elvonna a lényeglátástól, segíts nem észrevenni, és túladni rajta!
Biztos, hogy nem lesz ettől egyhangú az életem, hiszen Te végtelen vagy, és az élmények gazdagságát tárod elém. Inkább így nyílhatok meg a mennyei kincsek számára, ha feladom ennek a véges valóságnak bálványozását.
Uram Jézus, vezesd szememet, szívemet és gondolataimat, hogy mindenben Téged lássalak meg, Neked szenteljem magamat, és Rólad gondolkodjak.
II. Sokan föllélegeznek ebben a percben, mert célegyenesbe ért a gonoszság rég indított futama: a botránkoztató, megszégyenítő, és bűnösségedet rád pecsételő kereszt a válladra került. Régi vágya ez azoknak, akik köreit és érdekeit zavarta az Ég megnyílása, és az „Idők beteljesedése”. És ma is vágya ez azoknak, akik elé túl nehéz programot társz a szeretet, a szolgálat, a tűrés, a „másik arc odatartása”, a szüntelen készség, és a Szentlélekben való újjászületés parancsa által.
Ma is sokak terhére vagy, Jézus! Ma is sokan szeretnék látni, hogy kiűzhető lennél köreikből – ahogy az ördögtől megszállt emberek meggyógyítása után kértek meg: hagyd el városukat, mert kárt okoztál nekik (Mt 8,34).
Amikor menekülök feladataim és lehetőségeim elől, én is el akarlak kergetni életemből. Olyankor én teszem Rád a szégyen fáját! Pedig Te arra hívsz engem, hogy enyhítsem terhedet!
Misztérium, nem értem, de hiszem és tudom: minden áldozatos tettemmel nemcsak felebarátaimnak teszek jót, hanem a Te terhedet is csökkenthetem. Ezért vállalni akarom, Jézusom!
Amikor nehéz egy-egy teher, előbb esem kétségbe, Uram, mintsem végiggondolnám, hogy most tehetnék Érted valamit. Különösképpen, ha úgy érzem, valaki élősködni akar rajtam, s velem viteti keresztjét, igen meg tudok bántódni rajta. Pedig észrevehetném, hogy Te épp ezt teszed értünk (viszed a keresztünket), és én pontosan ezt teszem Veled (Rád terhelem a magam bűnét). Uram, most hogy ebben megvilágosítottál, akarok engesztelő lélekkel melléd állni! Erőt kérek ehhez a dicső szolgálathoz!
III. Nem tudom, hogy a katonák fölemelni akarnak Jézusom, vagy erős karjukkal inkább a földre nyomnak. Az erő (testi-lelki egyaránt) nem egyértelmű, hogy merre hat.
Jézus, Te a szabad akaratú döntéseinkért estél el először. Szabad akaratú döntésem, amelyben én határozom meg az irányt: föl vagy le, segítek, vagy még jobban beledöngölök valakit a földbe.
Jézusom, Te azért vállaltad ezt az elesést, hogy mi jól dönthessünk. A szabadságunk következményeiért vállaltad: a múltbeliek következményeiként engesztelésképpen, és hogy a jövőbeli tetteinket megfontoltabban tehessük.
Uram, elesésed érdemére kérem, tehessem jóvá Tőled messzire szökő „szabadságom” sikertelenségeit! Kérlek Téged, Megsebzett Krisztus! Gyógyíts meg engem, a sebezve sebzettet!
IV. Én is szeretnék Mária szívében Jézussal találkozni. A katonák egyik része közömbösen, másik része gúnyosan, harmadik része ökölbe szorított kézzel nézi a Találkozást. De a környezet vélemény-nyilvánítása sem Jézust, sem Máriát nem befolyásolja.
Nekem is csak Rá kell összpontosítanom, én is csak Jézus és Mária szemébe akarok nézni, be akarok hatolni ebbe a zárt egységükbe, amely abszolút védelem a külső ellen, és teljes megnyílás a Belső iránt.
Köztük, bennük akarok lenni: egy Velük.
Úgy tűnik, mintha Mária kezében a találkozáskor egy gerenda-jellegű fapolc lenne. Jelzi Jézussal való együtt szenvedését: Ő hordozza Jézus szenvedésének eszközét, egy darabját, Vele teljesen egyként a vértanúságban. S erre a gerendára rá lehet helyezni embereket, sorsokat. Mária előkészíti a felületet, ami elbírja a Jézus elé tárandó gyöngeségeinket és vágyainkat.
Szűzanyám, segíts megértenem, hogy nem lehetek mindenkivel és mindennel közösségben. Értesd meg velem, hogy nem szorulok más védő és fenntartó közegre – Benned rejtőzködni elegendő!
A Szívedbe helyezettség tudata adjon biztonságot a család szeretetéből menekülő, helyét nehezen találó ifjúságunknak!
V. Jézus keresztje Simonnál, a segítőnél van. Íme, a második stáció misztériuma testet ölt: segíthetünk! És Jézus átvette Máriától a „polcot”, amire a bűne (bűneink) van írva: mi magunk, gondjainkkal együtt, tömören: INRI.
A katonák is tartják, segítik Jézust. Ki tudja, segítés-e ez? Hagynák inkább meghalni, csak hosszabbítják ezzel a szenvedését. Égre emelkednek a lándzsák; előképe ez – ahogy az ember kezet emel az Isten ellen – a Szentlélek kiáradásának, csak ott megfordul az irány, s az Égből árad a kegyelem, az apostolok feje fölött a Galamb, itt pedig a katonák feje fölött a dárda.
Köszönöm Uram, hogy a Te nagylelkűségedben még az otromba gonoszság is a kegyelem kiáradását készíti elő, s hogy az Irgalmasság Kapuja nem zárul be soha. Köszönöm, hogy mindig van remény, hogy most is bízol bennem, hogy meglátom a Kereszt értékét, és tudok a Kereszttel dicsekedni.
VI. Ilyet még sose láttam: Veronika térdenállva nyújtja a kendőt! Így kell a segítséget felkínálni: térdenálló alázatossággal, nem pedig ráerőltető-visszaváró erőszakossággal!
A tömeg, az asszonyok imádságos hátteret biztosítanak, a katonák meg korbácsolják Jézust. Így gátolná a gonoszlélek a jót fájdalommal, megszégyenítéssel, fenyegetődzéssel, de az ima, az alázat és a szolgálat legyőzi a sátán ránk szakadó sötétjének pillanatnyi erejét.
Add meg, Uram, a szolgálat alázatát, és a tisztánlátást, hogy fölismerjem, hol, hogyan, mit tehetek Érted.
VII. Jézus elesik, és Simon leguggol melléje. Kénytelenek a katonák tartani a keresztet. Az is az üdvösséget szolgálja, aki látszólag, vagy hivatalból ellene van. Lenézve Jézust, nem jószándékból, de mégis segítenek.
És Jézus ezt is elfogadja – nekünk is el kell. Nem kényeskedhetünk: a lelkiségben különösképpen nincs arisztokrácia, azt és attól fogadjuk el, amit, ahogyan az Úr küld nekünk.
-Uram, Jézus, szükségem van Rád!
-Akkor hajolj le Hozzám te is! Én itt vagyok a földön. Sokakban. Rendszeresen megtaposnak és leköpnek, de ez még nem a vég… Jössz?
VIII. Jézus nyakában lóg bűneink táblája. A mienkben is, aranyérmek és hiúságtükrök formájában. Ezért mondta Jézus, hogy „magatokat sirassátok!”
Ma pedig ezt mondja: Nekem ti vagytok az ékességem, akivel büszkélkedem, a ti megváltásotok. Nektek a kereszt, vagy valami más? (Pál apostol úgy tartja, hogy dicsekedjünk Urunk Jézus Krisztus keresztjével.) A kereszt nem aranyból készül, hanem egyszerűségből. Egyszerűségetekkel dicsekedjetek!
IX. Amikor a korbácsok a magasba emelkednek, egy férfikéz az égbe emelkedik, tiltakozásképpen. Talán Simoné? Nem sok, de valami. Eredménye se látszik, mégis van. Van együttérzés, van szív, amelyben menedékre talál a szenvedő Jézus. Azóta Ő kínálja szívét menedékül a Vele és Érte szenvedést vállaló embereknek.
Ez az Ég ellen emelt lándzsa útja is eszköz, ezt adjuk mi hozzá az isteni nagylelkűséghez, a „csatornát”, amelyen át ránk árad a megváltás. Ez a borzalmas lándzsa nyitja meg a kegyelem kiáradását, az Irgalom Szívforrását.
Simon jóleső tiltakozását szemem előtt tartva akarok én is tiltakozni minden erőszak, gonoszság és kisemmizés ellen, még ha nem is látszik eredményesnek. „Tégy meg mindent!” – szólt az Úr.
X. Keresztútjárásom jelen perceiben is, és az otthoni hétköznapjaimban is folyton kizökkent valaki vagy valami az eltervezett összeszedettségemből. Zavar, hogy zavarnak. Idegesít, hogy ő éppen most és úgy gondolja, ahogy én nem.
A tengerentúli turisták hangoskodása állandóan kizökkent az elmélyülésből, az alázatos Krisztus lemeztelenítésének szemléléséből.
Pedig éppen ezáltal a zavartság által tanulhatnám meg, hogyan kell elfogadni alázattal a másik embert, azt, hogy ő nem olyan, mint én. Éppen most igazolhatnám, értem e stáció tanítását: átveszem Krisztus alázatos elfogadását! Ha most zúgolódnék, olyan lennék, mint aki szeretetlenül beszél a szeretetről, erőszakkal akarja elfogadtatni az erőszakmentességet stb.
Alázattal elfogadom a kizökkentettséget, hogy éppen ezáltal közel kerülhessek a megalázott, s emberi méltóságából is kivetkőztetett Krisztushoz.
Ahogy zavarja a belső összeszedettségemet ez a külső másság, valahogy így akadályozza a test, a rosszul megélt nemiség az Isten titkainak szemlélését.
A vetkőztető katona Jézus előtt térdel. Lám, a külsőből mennyire nem egyértelmű a belső indíttatás! Így lehet megszentségteleníteni a legszentebb dolgokat is! Így lesz gúnnyá – jószándék híján – egy bevett, szép gyakorlat. Az, ami imának, jócselekedetnek, hódolatnak látszik – és nem az.
A krisztusi alázat az üdvösségünkért eltűri a testi-lelki vetkőztetést, a teljes elszegényítést, de maga nem vetkőztet, semmiféle értelemben.
XI. Most minden és mindenki a helyére került: az asszonyok szenvedése is, hiszen erre hívattak Krisztusban; a katonák megnyugvása is, mert a gonoszságnak és az értetlenségnek nincs tovább min rágódnia és aggódnia.
A szorongásnak vége: Krisztusban és az asszonyokban beteljesült, a csőcselékben kielégítő megnyugvásra jutott. Minő különbség: két ellentétes végletbe jutott az Ügy, mégis így lett teljessé.
A mai szorongó ember még nem halt meg Krisztusban, nem halt meg a világnak, a bűnnek és önmagának. Még kínlódni akar. Pedig Krisztus már meghalt. Meg akart halni bennünk is. Már tegnap. De nem hagytam. Körömszakadtáig ragaszkodtam mindahhoz, amiben az életemet sejtettem. Igen sok fájdalmamba került. De nem engedtem el az életet, még az Életért sem.
Ma újra felkínálja. Szeretne meghalni bennem, szeretné, ha meghalnék Benne, hogy élhessen bennem, hogy élhessek Benne. És csak így, ilyen alázatosan: szeretne…
XII. Az egyik katona Jézusra mutat: Valóban az Isten Fia volt! A másik a fejéhez kap: Mit tettünk? Mi lesz most? A harmadik szívére tett kézzel vallja: ezt ő tette. A negyedik mindössze karba fonja kezeit: amit rábíztak, megtette. De különben is: ő minden isteni parancsot megtart, kinek mi panasza lehet ellene?
Mi is a gazdag ifjúval mondjuk: a parancsokat gyermekkorunk óta megtartjuk. Igaz, néha úgy tűnik, mintha holttesteken gyalogolnánk át, de olyankor is a parancsot véljük teljesíteni…
Mi még nem vagyunk annyira szegények, hogy meghaltunk volna, hogy életünket Krisztussal az Istenben elrejtettük volna. Még nem…
Pedig az idő rövid, úgy kellene élni vele, mintha nem is volna, úgy vásárolni, mintha meg se tartanánk – hiszen tényleg nem tarthatjuk meg! Minden az Istené, és mi magunk is az Istenéi vagyunk. Az egész teremtett világ az ember Istenhez érkezésére van teremtve, az ember uralma alá helyezve minden élő: mennyben, földön és az alvilágban Krisztus nevére hajt térdet. Minden Krisztusnak van alávetve, s végül Krisztus átad mindent az Atyának.
Uram, alakíts engem átadhatóvá!
XIII. Nincs későn jött segédkezés. Jézus a két férfi elkésettnek tűnő érkezését is elfogadja. Nikodémus tárt karokkal veheti át a József által felszabadított Testet. János arcra, tekintetre igazán mai fiatalember. A hűség jelen van.
Mária is ember. Megöregedett az utóbbi néhány óra alatt. Mi is emberek maradhatunk. Nem kell angyalt játszani. De maradjunk máriásan bizakodók, jánosian hűségesek, nikodémusian végsőt is megpróbálók. Az lelkesít, hogy a szívből fakadó kevés is elég Jézus szemében.
Levették a bűn-táblát is. Szabad – a nyakunkba akaszthatjuk. Üres a kereszt is, nekünk kínálkozik.
Mária szíve tele, mert Jézus az ölében pihen újra; és üres, mert én még nem… Engem még a világ ölel. Pedig csak az anyai öl ad igazi védelmet! És nem csak az első 9 hónapban…
Segíts Uram, a bátor kiállásban! Merjünk színt vallani! Még ha későn is! Így legalább több alázat kell hozzá, hogy későn érkezvén bevalljuk: hol jártunk mostanáig, s mennyi múltbéli hitványság terheli lelkünket!
Jézusom, köszönöm, hogy még időben érkeztem – szükségem van Rád! Elkérlek.
XIV. Jézus szenvedése és Mária könnye a temetésen megszentelte a kősziklát, nemcsak az Egyház egészét, hanem minden szenvedést, minden szorongó kilátástalanságot, mert a reménytelen embert magába kívánja fogadni a hívő Mária.
Megszenteltetett a kőrengeteg: minden sír, és minden hajlékteremtő építkezés, történjen az testben (ház) vagy lélekben (Jézus és Mária számára). Megszenteltetett Lourdes és Medjugorje sziklarengetege. Hogy a nép is megszenteltetett-e, az rajtunk múlik. Ha igen, akkor – Mária hitével – a temetés: ünnep!
Szűzanyám, add nekem a Te hitedet, hogy készülhessek az ünnepre, s hogy ünnep legyen számomra e készülődés!
XV. A föltámadt Krisztus rám néz. Ez felhívás, ez kötelez!
A föltámadáskor ketten szolgálnak: az angyal és a katona. Aki a jó ügy mellett kötelezte el magát, annak ez az esemény beteljesedés. Aki egy hamis ügyet szolgál, annak rémület, sőt további hazugságok forrása.
Mindegyikünk szolgál (Simon, Veronika, Mária, a földre eső Jézus mellett guggoló katona), de nem mindenki az Isten Országát szolgálja.
Nektek is döntenetek kell: a szent angyalok mellé álltok, vagy a pokol hírnökeit követitek?
Mária, angyalok Királynéja, állj mellettünk minden döntésünkben, és halálunk óráján. Amen.
Garadnay Balázs
