Testvéreim! A nagyböjti szertartások szent napjai arra intenek, hogy akinek valami panasza van a másik ellen, vessen véget annak, nehogy neki magának vessenek véget. Ezt ne becsüljétek alá!
E halandó és törékeny élet ugyanis, amely annyi földi veszedelem közepette hánykolódik, és azért fohászkodik, hogy ne merüljön el, egyetlen igaz emberben sem lehet meg valamiféle bűn nélkül, úgyhogy nincs más orvosság az életben maradásra, mint amire tanítónk, Isten oktatott minket az imádságban: „Engedd el nekünk adósságainkat, ahogyan mi is elengedjük a mi adósainknak!” Íme, egyezséget, szerződést kötöttünk Istennel, és kötelezvényben rögzítettük az adósság elengedésének feltételét. Ha mi is elengedjük másokét, teljes bizalommal kérjük, hogy „engedd el nekünk.” Ha pedig nem engedjük el, ne higgyük, hogy bűneinket elengedik. Ne csapjuk be önmagunkat! Az ember nem csapja be önmagát, Isten pedig nem csap be senkit.
(Szent Ágoston beszéde a nagyböjti időszak kezdetén, részlet)
