„Közel volt a zsidók Pászkája, és Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban ökör-, juh- és galambkereskedőket talált, s az odatelepedett pénzváltókat. Akkor kötelekből ostort font, és mindnyájukat kizavarta a templomból a juhokkal és az ökrökkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, az asztalaikat fölforgatta.
A galambárusoknak pedig azt mondta: »Vigyétek el innen ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!« Akkor tanítványai visszaemlékeztek arra, hogy írva van: »Emészt engem a buzgóság házadért«.”Jn 2,13-17
Ha Krisztus követőit is emészti a buzgóság egyházukért, és azt a Krisztust akarják követni, aki Jeruzsálemben kötelekből font ostorral kiűzte a templomból az ökör-, juh- és galambkereskedőket, s aki a pénzváltók asztalait felforgatta, a galambárusoknak pedig megtiltotta, hogy Atyja házát vásárcsarnokká vagy rablók barlangjává tegyék, akkor tudniuk kell, hogy kik az ökör-, juh- és galambkereskedők, kicsodák a pénzváltók, és mi az a kötél, amiből ostorukat megfonhatják. Mindenekelőtt azonban ugyanannak a féltő, féltékeny, haragvó buzgóságnak kell vezérelnie a tagok tetteit, mint amely az egyház Fejét is emésztette.
Aki Isten egyházában kereskedik, az a maga hasznát lesi, és ezért, ha meggondoljuk, soha nem ad, csupán elvesz: joggal nevezhetjük tehát rablónak. S mert az ilyen ember színleg az egyházban van, de titokban felhalmozza a maga számára a rablott holmit, az egyházat hozza hírbe, az egyházat teszi nem csupán vásárcsarnokká, hanem, ami ennél súlyosabb, rablók barlangjává.
Vannak az egyházban ökörkereskedők. Ők a nyomtató ökörnek először befogják a száját (vö. MTörv 25,4), vagyis nem tisztelik, nem figyelik a tanítókat és igehirdetőket (vö. 1Kor 9,9; 1Tim 5,18), nem olvassák a szent szerzőket, de határozott véleményt alkotnak az egyházról, hagyományáról, tagjairól és vezetőiről, miközben jobban kiismerik magukat az „egyházpolitika” szűk és homályos útvesztőiben, mint a Szentírás tágas és fényes termeiben. Miután ők hirdetői száján elnémították az Igét, eladják azt saját érdekeiknek megfelelően. Elnémítják tehát a pásztort, és így szétszéled a nyáj; megosztják az egyház híveit: kereskednek a juhokkal is.
Hogy kik a galambárusok? Kik azok, akik áruba bocsátják a Szentlelket, aki galamb képében jelent meg János szeme előtt? Kik azok, akik Simon mágushoz hasonlóan azt hiszik, hogy a Szentlélek adható és vehető? Talán azok, akik azt ígérik másoknak, hogy tőlük nyerik el a Szentlelket, csak az ő közösségeikben működnek a karizmák? Vagy esetleg azok, akik tehetségüket elpazarolják, kereszténységüket hol zászlóként lobogtatják, hol fegyverként forgatják, és mintegy aprópénzre váltják a Szentléleknek a keresztségben és a szentségekben adott ingyenes ajándékait?
Sokan vannak ma is, akik az egyházat azért ostorozzák, mert meg akarja tisztítani valós vagy vélt hibáitól. De vajon miből fonják ostoraikat? A bírálók többsége nem annyira a helyes tanítások, nem az ortodoxia erős köteleiből sodorja ostorát, hanem az e világgal kötött alkuk pókfonalaival igyekszik behálózni az egyházat. Nyitottság, türelem, szólásszabadság örve alatt nemegyszer teológiai tévtanoknak biztosítanak fórumot és hírverést, amelyekkel az egyház már történelmének első évszázadaiban szembesült és szentírási érvekkel leszámolt. Tehát a nyitottság, ami a nemes lelkek sajátja, olykor csak a tudatlanság megnyilvánulása; a béketűrés egyszerűen dacból fakad; a szólás és a gondolkodás szabadsága pedig nem az elfogulatlan, nyílt és őszinte beszédre, hanem a szabad gyalázkodásra bejelentett igény.
Ámde bármit gondolunk is az egyházban serénykedő kereskedőkről, pénzváltókról és árusokról, a jók és rosszak, a búza és a konkoly szétválogatása nem most történik meg, és nem is a mi feladatunk. Ahogyan Szent Ágoston figyelmeztet, mi még a szérűn vagyunk, ahol nem különül el élesen egymástól a búzaszem és a pelyva.
„Testvérek! Minden keresztényt emésszen a buzgóság Krisztus tagjaiban Isten házáért. Ki az, akit buzgóság emészt Isten házáért? Az, aki nem nyugszik, és igyekszik helyrehozni, szeretné megjavítani mindazt, amit esetleg fonáknak talál ott. Ha képtelen megjavítani, tűr és sóhajtozik. A magot nem csépelik ki a szérűn, elviseli a pelyvát, hogy a magtárba jusson, ha majd elkülönült tőle a pelyva. Ha te mag vagy, ne akard, hogy kicsépeljenek a szérűn, nehogy felcsipegessenek a madarak, még mielőtt a magtárba gyűjtenének téged. Alig várják az ég madarai, a levegőég hatalmasságai, hogy elragadjanak valamit a szérűről, de csupán azt ragadják el, amit ott kicsépeltek. Az Isten háza iránti buzgóság emésszen tehát téged; s minden egyes keresztényt eméssze a buzgóság Isten házáért, mert Isten e házának tagja ő. Hiszen nem különb a te házad annál a háznál, amelyikben örök üdvösséget találsz. A magad házába azért térsz be, hogy időleges nyugalmat lelj, Isten házába pedig az örök nyugalom miatt lépsz be. Ha tehát mindent elkövetsz azért, hogy a saját házadban ne forduljon elő olyasmi, ami fonák, akkor talán el kell tűrnöd, már amennyire rajtad áll, ha valami fonákságot látsz Isten házában, ott, ahol az üdvösség és a véget nem érő nyugalom ígéretét kapod?” (Szent Ágoston In Iohannis evangelium tractatus 10.9.)
H. Gy
